Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Szabó Endre

Mindenki dögöljön meg rajtam kívül!!!

Az újpesti drukkerek összeverekedtek egymással a Stuttgart elleni kupameccsen.

A fanatikus futballszurkoló egy különleges állatfaj, amelynek a legfőbb jellemzője, hogy mindenkit utál önmagán kívül. Aki járt már valamelyik klubcsapatunk mérkőzésén, az kaphatott egy kis ízelítőt az aktuális ellenfelek egymási iránti „szeretetéből”. Azzal minden sportkedvelő tisztában van, hogy a fradisták nem ölelik keblükre az újpestieket, a debreceni Loki drukkerek pedig nem paroláznak a nyíregyházi szparisokkal. Persze a végletekig lehetne sorolni a nagy riválisokat, akár a külföldiek közül is, de erre most nincs módunk. Legyen elég annyi, hogy a közelmúltban egy olyan élménnyel gazdagodott e sorok írója, amelyre nem nagyon találhatunk példát és magyarázatot a magyar labdarúgás olykor arany-, de leginkább fekete betűkkel írott krónikájában.

Volt szerencsém ugyanis eljutni az Újpesti Torna Egyletnek a VFB Stuttgart ellenében sikertelenül megvívott hazai UEFA kupa találkozójára, és meg kellett állapítanom, hogy nem sokkal vagyunk elmaradva az áhított európai színvonaltól, semmilyen tekintetben, sőt néhol sajnos meg is előzzük a sokat emlegetett, fejlett nyugatiakat. Kezdjük a pozitívummal! A „lilák” otthonáról, a Szusza Ferenc Stadionról ugyanis minden túlzást mellőzve kijelenhető, hogy a legszebb honi szabadtéri sportlétesítmény. Egy olyan hely, ahová örömmel megy a drukker, mert nem kell félnie, hogy a nyakába zuhan a vakolat, és nem marad a kezében az illemhelység kilincse. A bejáratnál ugyan megmotozzák az embert a marcona biztonsági őrök, de ez immáron a kor követelménye. Na azért nem olyan szigorúak a szakemberek, mint a WADA doppingellenőrei, nekem legalábbis nem ment el a kedvem sem a meccsnézéstől, sem a pisiléstől, pláne úgy, hogy a b-középbe sikerült jegyet szerezni, ráadásul jelentős mennyiségű folyadékkal a gyomromban érkeztem a helyszínre. A pálya és a tribün csodálatos, a majd tizenkétezer torok által gerjesztett hangzavar pedig az igazi arénák hangulatát tükrözi. A szurkolók fanatikus rajongással bíztatják a csapatot már a bemelegítés alatt. Hol itt a sokat emlegetett huliganizmus, kérdhetné a tapasztalatlan szemlélő, pláne az után, hogy egy színpompás koreográfia keretében a nemzeti lobogónk alkotóeleme lehetett a D-szektorban helyet nem foglaló – mert állva szurkol az igazi ultra - közönség. Türelem, hiszen a mérkőzésnek akkor van vége, amikor a bíró lefújja azt. De bármilyen hihetetlen, csak nem történik semmilyen balhé az első félidőben, pedig az ellenfél már 2-0-ra vezet. Semmi petárda, semmi füstbomba, mi van itt kérem? Csak nem angyalok szállták meg a Megyeri utat? Á az nem lehet, Angyalföld a tizenharmadik kerületben van, nem itt Újpesten.

Elkezdődik a második játékrész is, de továbbra sincs rendbontás, a nyugalmat pedig erősíti, hogy a hazai kedvencek szépítenek 2-1-re. Jól van, most már biztosan nem fog vér folyni - gondolja az optimista rendező, meg a rutintalan néző. Igen ám, de történik még egy fontos momentum, az újabb német gólon kívül, ezen az estén. A stuttgartiak trénere becseréli csapatába az egykoron a Ferencvárosban is futballozó, „egyébként” magyar válogatott Szabics Imrét. Ez ám a vörös posztó a viola fanatikusok szemében, mert egy fradista az mindig fradista marad, bárhol is játszik, ezt a „stigmát” már magán viseli mindörökké. Legalábbis a Megyeri úton így gondolják. Zúg is egyből a „Mocskos Fradi.”, meg a „Ki nem ugrál…” kezdetű „kedves kis” versike. Az senkit sem érdekel, hogy egy hete még éppen Imre szerezte nemzeti tizenegyünk győztes gólját az Izlandiak ellenében ugyan ebben az arénában. Akkor mindenki istenítette a szegedi fiatalembert, most sokan a pokolba kívánják, annak ellenére, hogy még labdához sem ért, tehát fizikailag semmi rosszat sem tett az Újpest ellen. Ám még mielőtt eme eszmefuttatásának a végére érne a szemlélő, már újabb, józanésszel gondolkodó emberek számára felfoghatatlan esemény zajlik a lelátón. Verekedés tör ki az Újpest drukkerek között!!!

Az ördög nem aludt sokáig, csak a második félidő közepéig. De erre azért senki sem számított. Persze, ha egyszer elérhetetlen messzeségben voltak a vendég drukkerek, logikusnak tűnik, hogy egymással verekednek a klubszimpatizánsok, nem? Ki mondta azt a badarságot, hogy a holló a hollónak nem vájja ki a szemét? Minden esetre ez a mindenki dögöljön meg rajtam kívül - szemlélet meglehetősen újnak hat a kontinensen.

A példa nem követendő, de - mint tudjuk - sajnos ragadós.

2004. október 20.