Kiss Gábor Gergő (ggsmall@freemail.hu)

A Szegedi Egyetemtől a Sport1-ig

-beszélgetés Méhes Gábor sportriporterrel

Méhes Gábor hangja sokaknak lehet ismerős. Számtalan futball, kosárlabda és kézilabda közvetítés van már mögötte. Sportriporteri munkáját a Telesportnál kezdte, egy éve pedig a hazai sportcsatorna, a Sport1 meghatározó személyisége. Pályája eddigi csúcspontját 2000-ben a Sydney-i olimpia jelentette, ahol Csollány Szilveszter aranyérmét ordíthatta a mikrofonba. A sportriporteri munka mellett új szerepben is be fog mutatkozni: hamarosan édesapa lesz.

- Mikor döntöttél úgy, hogy sportriporter leszel?
- Hat-hét évesen már közvetítettem otthon a gombfocimeccseket, amiket játszottam. Aztán ez tudatossá vált. Folyamatosan erre készültem.
- Érettségi után egyből a sportújságírás irányába mentél, vagy azért kacsingattál más tanulmányok felé is?
- Gimnázium után magyar-olasz szakra felvételiztem a JATE-ra. Esélyem csak olaszból volt. Miután megírtam az egyik legjobb írásbelit, úgy rontottam el a szóbeli részt. Nem vettek fel. S milyen jó, hogy így alakult! 1994 januárjában ilyen előzmények után felvételiztem a budapesti Komlósi Oktatási Stúdióba (KOS). Ki tudja, ha felvesznek elsőre az egyetemre, akkor lett volna-e bátorságom, hogy mellette végezzem el ezt az iskolát is. Így viszont megfordult a sorrend. A következő nyáron felvettek olasz szakra. De a célom már egyértelműen az volt, hogy sportriporter legyek. Az egyetemen ez a vesztem is lett, mivel nem is titkoltam. Ha valaki kérdezte, megmondtam, hogy nem nyelvész, tolmács akarok lenni, csak azért jöttem olaszra, mert mindenféleképpen szeretnék egy diplomát. Ez egyes tanároknál nem volt jó ajánlólevél. A harmad évnek kétszer szaladtam neki, és mindannyiszor elhasaltam. A második félévet már nem is kezdtem el.
- Ez a budapesti riporteriskola egy éves. Véleményed szerint ennyi idő elegendő ahhoz, hogy valaki kiforrott sportriporterré/újságíróvá váljon?
- Egy év arra elegendő, hogy azok az emberek, akik ott tanítanak, felfedezzék azokat a tanulókat, azokat a tehetségeket, akikből később lehet majd jó újságíró vagy riporter.
- Téged ki fedezett fel?
- Komlósi Gábor, akihez szakműhelyre jártam. Az iskola elvégzése után ő tette lehetővé, hogy Szegedről dolgozhassak a Telesportnak. A másik „felfedezőm” pedig Kovácsi László volt, akitől szintén sokat tanultam.
- Miután végeztél, csak ezt a tudósítói ajánlatot kaptad, vagy megkerestek máshonnan is?
- Szegeden már dolgoztam előtte is. Helyi mentoraim tehát már akadtak. Barok Istvánra gondolok elsősorban, aki a Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumban tornatanárom volt. Ő elég gyorsan felmérte, hogy milyen viszonyban állok mondjuk a szekrényugrással. Azt viszont nagyra tartotta, ahogy a sporthoz közelítettem. Az ő révén a Szegedi Egyetemben írtam és tudósítottam, illetve segítségével jutottam be a Reggeli Délvilág című napilaphoz is. Bekerültem a Magyar Rádió szegedi stúdiójába is, ahol az elektronikus sajtóval ismerkedhettem meg. Az iskola után tehát nem volt sok ajánlatom, arról nem is beszélve, hogyha valaki a Telesportban dolgozhat, akkor minek kellene más ajánlat? 1995 tavaszán ez volt vágyaim netovábbja.
- Sokat visszajársz Szegedre. Nem tudsz, vagy nem akarsz elszakadni a várostól?
- Ha akarnék se tudnék. Itt születtem, minden ideköt, itt élnek a szüleim. Sokszor azért járok haza, akár csak egy félnapra is, hogy azt az energiát magamba szippantsam, amit aztán a következő hat és fél napban Budapesten ki tudok magamból engedni. Tizenegy év alatt sem sikerült megszeretnem a fővárost, és úgy hiszem már nem is fogom.
- A Telesportnál megmaradtál szegedi tudósítónak?
- Végig külsős voltam, ’95 tavaszától 2003. szeptember végéig. Nem mondhatni, hogy szegedi tudósítóként maradtam meg, jártam az országot Nyíregyházától Sopronig, Zalaegerszegtől Békéscsabáig. Persze, ha Szegeden volt valami közérdekű esemény, összekötöttük a kellemest a hasznossal és engem küldtek ide.
- Végül otthagytad a Telesportot. Vitray Tamás azt mondta: tulajdonképpen te vagy az egyetlen ember, akit nagyon sajnál, hogy elmentél onnan, mert rád bízta volna legszívesebben a kajak-kenu közvetítéseket az olimpiákon. Gondolom, ő nem ajánl fel csak úgy mindenkinek egy ilyen kaliberű sportágat. Ennyire jó viszonyban voltál vele?
- Igen, viszont a felkérés meglehetős késéssel érkezett, mindössze két hónappal az athéni olimpia előtt. A kajak-kenu mellett az evezést is nekem kellett volna közvetítenem. Akkor azt mondtam, hogy nagyom megtisztelő a feladat, de mivel akkor már a Sport1 munkatársaként végig kellett dolgoznom a nyarat, és az evezéshez szinte semmi közöm nem volt, azt nem szerettem volna közvetíteni. Nem volt időm, energiám arra, hogy a sok munka mellett egy számomra teljesen idegen sportágból is jól felkészülhessek. Sajnos azóta többször hallottam és olvastam, hogy a mai napig úgy gondolja, engem a Sport1-nél beszéltek rá, hogy ne menjek az olimpiára. Szó sincs erről, szeretném is tisztázni vele. Ezt a döntést őszintén, saját elhatározásomból hoztam meg. Nem akartam felkészületlenül beülni az athéni olimpián a mikrofon mögé, mint ahogyan néhány kollégám sajnos megtette.
- Három olimpiai arany, egy ezüst és két bronzérem kimaradt így az életedből, amit közvetíthettél volna. Ez nem kompenzálta volna az evezés nehézségeit?
- Ezt az éremkollekciót az olimpia előtt is nagyjából meg lehetett saccolni. Sőt voltak, akik talán ennél is több aranyéremben gondolkoztak. Ez utólag már nem változat semmin. Amikor eldöntöttem, hogy nemet mondok, akkor tudtam, hogy három, négy, nagyon jó esetben öt arany kiesik az életemből. Itthon szurkoltam a tévé előtt. Ezt elfogadtam és le is zártam magamban. Persze amikor elindult a közvetítéssorozat, az első nap egy picit fura volt. Akkor éreztem, hogy most én is ott lehetnék. Szerencsére gyorsan túltettem magam ezen.
- A Sport1-hez való igazolásod hirtelen jött ötlet volt, vagy már korábban gondoltál arra, hogy váltanod kellene?
- Már a Sydnei-i olimpia előtt is hívtak, csak akkor még lelkiismereti kérdést csináltam a dologból. Szabad-e egy olimpia előtt igent mondanom egy másik csatornának, és az olimpia alatt úgy dolgozni, hogy tudom, amikor hazajövök, már egy másik csatornát fogok erősíteni. Ezt akkor még nem vállaltam. Aztán amikor kiderült, hogy Hajdú B. István a Viasat3-hoz igazol a sporttévéből, akkor kellett egy ember, aki megpróbálja betölteni az utána keletkező űrt. Ekkor gondoltak ismét rám. Abban az időben már nem éreztem jól magam az MTV-ben. Sem anyagilag, sem egyéb szempontból.
- Neked megadatott, hogy már közvetíthettél olimpiai aranyérmet, ráadásul első olimpiádon. Butaság lenne megkérdeznem, hogy melyik volt eddigi legemlékezetesebb közvetítésed, mert nyilvánvalóan ez. Hogyan emlékszel rá? Minden pillanata ott van még a fejedben?
- Persze. Sokszor eszembe jut. Az egésznek az volt a varázsa, hogy ezt a sportágat nagyon meg kellette tanulnom. Utaltam rá, hogy nagyjából milyen kapcsolatom volt a tornával. A kötélre soha nem tudtam felmászni. Még akkor sem, amikor huszonöt kiló voltam, mert bármilyen hihetetlen, olyan is volt. Régen tátott szájjal figyeltem Gyulai István tornaközvetítéseit, amiket imádtam. De ennyi, nem több. Aztán igyekeztem megtanulni. Egész addig próbáltam nem törődni azzal, hogy, ott Sydneyben ebből aranyérem is lehet, amíg el nem jött a döntő napja. Emlékszem, amikor Szilas leugrott, akkor felugrottam a székből és az a teljes extázis volt. Az a fél perc pedig, amíg kiírták az eredményt, az egy egész élet.
- Nemsokára édesapa leszel. A riporteri szakmára nem éppen az otthonülés jellemző. Hogyan fogod megtalálni az összhangot a család és a munka között?
- Nem tudok most okosabbat mondani annál a közhelynél: megpróbálom minden szabad percemet a gyermekemmel tölteni. Persze ez tipikusan olyan helyzet, amit az ember előre nem tud megtervezni. Nem akarok felelőtlenül ígérgetni sem magamnak, sem másnak, hogy mi fog történni. Remélem, meg tudom oldani, hogy egyik szerepem se károsuljon. Se az édesapai, se a riporteri.

2004. október 19.