Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja

Kaplár Katalin

Miért nem szeretem Lothar Matthäust?

Mert ellenszenves. Nem az a baj, hogy focista. Labdarúgó, egészen pontosan. A német válogatott hajdani csillaga. Nem vagyok ám elfogult a német focival szemben, dehogy… Csak egy egész kicsit. Például sikítófrászt kapok Oliver Kahn nevének már az említésétől is, nem beszélve arról, ha ezt a nevet összefüggésbe hozzák „a világ legjobb kapusa” kifejezéssel. Basti Deislert egész jól viselem. Ő a kivétel. Aki erősíti a szabályt. Véleményemet a német válogatottról, és Herr Matthäusról. De még az sem olyan nagy baj, hogy Lothar a Nazionalelf-ben rúgta a bőrt. Az már inkább, hogy meddig. Meguntam szegényt. Tudom, válogatottsági rekorder meg minden, világbajnok, aranylabda, satöbbi. Mégsem szimpatizálok vele. Hiába énekli átszellemülten, zsebretett kézzel a magyar himnuszt. A naivitás, amellyel válogatottunk kispadjára leült, akár pozitívum is lehetne. Vagy egészséges önbizalom. Valami extra tulajdonság kell, hogy legyen a tarsolyában, ha elhiszi, hogy csodát tehet. Tudom, Lothar jót akar. Tudom, szereti Magyarországot, lelkesen dolgozik a csapattal, és hisz az eredményekben. És azt is tudom, az ő pozitív hozzáállására van szüksége az elfásult, pesszimista magyar sportéletnek. Tudom én mindezt jól, mégsem állok be a Lothar dicshimnuszát zengő sorba. És abba a sorba sem, amelyet a magyar nők többsége alkot, mármint azoké a magyar nőké, akik tudják, mi fán terem ez Lothar fiú, bár lassan már inkább Lothar bácsi. Ezeknek a magyar nőknek a többsége megnyerőnek, vonzónak, szexinek találja a mi kapitányunkat. Ízlés dolga, kinek mi tetszik. Nekem Lothar nem.

2005. október 20.