Vissza a címlapra!

Az SZTE Médiatudományi Tanszékének online magazinja



Szabó Endre

Lothar és az kalandozó magyarok



Labdarúgó-válogatottunk ugyan megint nem jutott ki a soros világbajnokság döntőjére, de ez a tényállás nem igazán zaklatta föl a lelkivilágunkat. Sokan még meg is tapsolták a kudarccal végződő erőtlen próbálkozást, ám ezúttal nem a kárörvendés vezérelte ezt a gesztust. Manapság inkább egy “igazán kardinális” kérdés hozza izgalomba a népet: marad vagy megy a mi Lotharunk?

Szóval ismét nem sikerült, de emiatt persze senki sem feküdt a vonat elé, hiszen idestova két évtizede szokjuk a keserű valóságot. A leginkább tapasztaltak (jóvátehetetlenül pesszimisták) jedimesteri képességek alkalmazása nélkül, már a sorsolás abszolválása után is, előre látták a tragikus végkifejletet, a széplelkűeket és az ifjonti hévtől megrészegülőket azonban elvarázsolta egy momentum, futballvezéreink ugyanis leigazolták a szövetségi kapitányi pozícióba a világhírű futballistát, Lothar Matthäust. Ezzel a húzással alaposan megkavarták a magyar labdarúgás régóta poshadó állóvízét, hiszen a roppant ambiciózusnak tűnő újdonsült kapitányunk már akkor megígérte minden magyarnak, hogy csapatunk ott lesz a 2006-os seregszemlén, amikor még meg sem száradt a tinta a szerződésén. Erre persze sokan csak legyintettek, mígnem tavaly, a “berni kudarc” ötvenedik évfordulóján lemostuk a gyalázatot, és egy barátságos mérkőzésen alaposan visszavágtunk a legendás németeknek. Eme nagyszerű “hőstetten” felbuzdulva a rajongók közül egyre többen kezdtek reménykedni a lehetetlennek tűnő kvalifikációs kaland véghezvitelében. A hurráhangulat hullámait kiváló időzítéssel meglovagolva egy-két multinacionális cég rögtön lecsapott a lehetőségre, és szponzorálni kezdték a csapatot, mert tudták, hogy a mi Lotharunk farvizén komoly reklámlehetőséghez juthatnak, hiszen ekkor már a kereskedelmi csatornák és külföldi tévéadók is közvetítették a válogatott rangadóit, Matthäust pedig jószerivel minden nap megszólaltatta legalább egy sajtóorgánum. Ennek köszönhetően látogattak el hozzánk a sportág uralkodói, a csodálatos brazilok és az argentinok is egy-egy baráti találkozó erejéig, így rögvest show-biznisz terméké avanzsált az eleddig szánalmasnak vélt nemzeti labdarúgásunk.

Sajnos azonban, mindeközben eljött a selejtezők ideje is, de nem úgy alakultak a dolgaink, ahogyan az meg volt ígérve: a “nagyok” (svédek, horvátok) ellen súlyos, vagy fájdalmas vereségeket szenvedtünk, viszont a kevésbé erőseket (Izland, Málta) le tudtuk győzni. Egy ideig még élt a remény, és a kapitány mindaddig bízott a fiúkban, amíg volt matematikai esély a továbbjutásra. A lehetőséget elszalasztottuk. Meglepő módon azonban, a magyar virtusra fittyet hányva, a közönség megtapsolta a svédek ellen kieső csapatot, mert az szemmel látható volt, hogy ha a játék nem is ment valami fényesen, legalább küzdöttek a fiúk. Sajnos mindez édeskevésnek bizonyult a kvalifikáció szempontjából, de mára odáig jutottunk, hogy a tisztes vereségeket is meg kell becsülnünk.

A kapitány tehát nem tartotta be, amit ígért, a magyar futball dicsőségesnek éppen nem nevezhető közelmúltjában pedig kialakult egy nem túlzottan építő jellegű hagyomány, amely szerint egy kudarcot valló edző számára nincs második lehetőség. Ez a dogma azonban most megdőlni látszik, mert a Matthäusból sugárzó pozitív mentalitás immáron a drukkerekre is átragadt, olyannyira, hogy ha ők választanának kapitányt, akkor minden kétséget kizáróan, maradna a mostani felállás. Az MLSZ elnöke sem szeretne váltani, mert esze ágában sincs elküldeni azt az embert, akinek jóvoltából szekérderéknyi pénz állt az egyébként igencsak szegényes házhoz. Ami talán a legfontosabb, Matthäus is maradna, de szeretné tudni, hogy számítanak-e a szolgálataira. Az elnökségi tagok egy ideig még akadékoskodtak, és két év elteltével, úgy gondolták, ők bizony megnéznék a szakemberrel anno megkötött szerződést. Gyaníthatóan ők sem akarnak lemondani az aranytojást tojó tyúkról, de azért nem árt éreztetni, ki a főnök. Ez nem igazán tetszett a kritikát egyébként is igazán rosszul tűrő kapitányunknak, akit közben, a helyzetet ragyogóan kihasználva, megkörnyékezett a görög PAOK Szaloniki csapata. A fagylalt visszanyalt! Innentől kezdve az MLSZ volt hátrányban, ha nem akarta elvágni magát, a befektetőktől, akik egyértelműen a német világsztár miatt léptek frigyre, az egyébként “hozománytalan menyasszonnyal”. Hiába, a stafírung is meghatározhatja egy házasság sorsát…

Jelen esetben egyáltalán nem edzőkérdésről van szó – hiszen akkor Matthäust már régen kirúgták volna az eredménytelenség okán –, hanem a pénzügyi problémák foglalkoztatják a döntéshozókat. Nálunk ugyanis a “közösségi érdeknél” előbbre való az egyén boldogulása, miszerint kinek mennyi pénz vándorol a zsebébe, és ha nekem nincs sok, akkor másnak se legyen! Nem igazán kockázatos kijelenteni, hogy a planéta legjobb edzőjével sem jutottunk volna tovább ebből a selejtezőcsoportból, mert ez a gárda képtelen ennél jobb teljesítményre. Ezzel mindenki tisztában lehet, még az ellentábor is, akik mindössze azt az ütőkártyát tudták kijátszani kritikaként eleddig, hogy a kapitány regnálása alatt túl sok játékost próbált ki, ezért nem állt össze idejében a csapat. És mi lett volna, ha idejében összeállnak? Akkor egy masszív csapat eshetett volna ki. Épp ezért tűnik egyre inkább röhejesnek az időközben botránnyá dagadó tragikomédia, amelyben a Kisteleki István ligaelnök által vezetett pártütők valószínűsíthető gáncsolását megakadályozandó, az MLSZ vezére kényszerű időhúzással elhalasztotta a nagy szavazást, amely a hogyan továbbot hivatott eldönteni.

A labdarúgó szövetségben, nem idióták tevékenykednek – bár ezzel az állítással gyaníthatóan sokan nem éretnek egyet – ezért a kontraktust vélhetően prolongálják majd, és minden maradhat a régiben. Bár ennek az ellenkezője is könnyedén igazzá nemesülhet, hiszen a honi futballélet történései éppoly kiszámíthatatlanok, mint a szitakötő röpte a tehén végbélszelében.

Sajnos, évezredes erényünk, a hátrafelé nyilazás még mindig jellemez bennünket, csak az a baj, hogy a legtöbbször egymásnak állunk háttal.

 

2005. november 10.