Hraskó István

Még nem első a Beton
Fiatal szegedi csapat a teremfoci élvonalában

Mit tesz a szerencsétlen futballszurkoló, ha a válogatott egy "félelmetes" menetelés végén újra csak a semmit nem érő negyedik helyet csípi el csoportjában; és lakóhelyének aranylábúi is immár hónapok óta képtelenek győztesen lejönni a pályáról? A) Sürgősen, komolyan és mélyen magába néz, és szent fogadalmat tesz, hogy soha a büdös életbe többet nem megy ki meccsre, és hallani sem akar mindenféle rózsaszín tervekről, ábrándozásokról, és ehhez az ígéretéhez foggal-körömmel ragaszkodik is. B) Sürgősen magába néz, persze komolyan és mélyen, meg is fogadja, hogy ő aztán soha többet nem... és aztán pár nap múlva ismét csak egy focimeccsen találja magát.

Jómagam szívesen tanácsolnám az A) verziót - sokkal nyugodtabb, csalódásoktól mentes, mondhatnám, normálisabb életet biztosít. Én is azt akartam választani - mégse sikerült. Ennek az oka pedig az, hogy létezik a teremfoci is...

Tessék, újra hétfő, és mi újra ott vagyunk az újszegedi sportcsarnokban. Hisz játszik a Beton. A tavalyi ezüstérmes gárda (a legjobb eredmény ez a 2. hely a klub 8 éves történetében) alaposan kicserélődött - mondhatjuk, hogy teljesen, hisz a mindössze ketten maradtak hírmondónak. A többiek az előző idényben még az Első Beton NB II-ben szereplő utánpótláscsapatában, a Fehér Transzban játszottak, és idén kerültek egy sorral feljebb - azaz valamennyien újoncok a teremlabdarúgó-bajnokság élvonalában. Fiatal, csikócsapatról van szó tehát - a legtöbben 20-22 évesek - amely (ahogy mondani szokás) "nagy reményekre jogosíthat". A tréner, Bódi Attila azonban realista ember, nem bódítja a szurkolókat: "a célunk az, hogy 5-8. hely valamelyikét szerezzük meg. Ez az év a rutinszerzésé, a komolyabb célokat két év múlva fogalmazzuk meg." A csapat tehát ezek szerint eddig erőn felül teljesít: a mostani, 8. fordulót megelőzően ugyanis a tabella 4. helyén álltak - négy győzelemmel és mindössze két vereséggel.

Lassan összegyűlik a szokásos 200-250 néző. A meccs nem ígérkezik könnyűnek - a szegediek ellenfele ugyanis a listavezető, válogatott játékosokat is soraiban tudó Rubeola FC Csömör csapata - egy, a már nagypályáról is ismert edzővel, Mucha Józseffel. A vendégek nem is tűnnek túlságosan idegesnek. A Beton viszont annál inkább: a srácok talán túlságosan is tisztelik ellenfelüket, s mire igazán belelendülnének, már futhatnak az eredmény után. Bosszankodnak is a hazai szurkolók, s jobb híján a Csömör sokat reklamáló, kényeskedőnek tűnő játékosait találják meg. Azért azt megállapíthatjuk az első félidő alapján, hogy a mezőnyben a hazaiak a gól után gyorsan feljavultak, s a Rubeola semmivel se mutatott többet. Csak rúgtak egy gólt...

Bódi mester a szünetben alaposan összekapja csapatát. Ennek megfelelően nagy szegedi rohamokkal indul a második játékrész, de sehogy se sikerül egyenlíteni - Szentágotai és Keller sem tudja bevenni a vendégek kapuját. A nagy idegi feszültség azonban lassan kiütközik a Beton játékosain, s talán fáradni is kezdenek. A Rubeola ellenben szárnyra kap: Zsámár előbb hihetetlenül éles szögből kilövi a bal felsőt, majd nem egészen egy perc múlva ugyanonnan tüzel: a labda a kapu előtt süvítene el, ha a Beton kapusa egy szerencsétlen mozdulattal beljebb nem segítené...Kész, elment, gondoljuk. Bódi dühöng, leginkább azon van kiakadva, hogy játékosai úgy szaladgálnak a pályán, mintha enyhén szólva tartanának a Csömörtől. Miközben azon tanakodunk, hogy ilyen esetben vajon elégséges edzői pedagógia-e a játékosok nadrágjában lévő széklet mennyiségével foglalkozni, K. Tóth sikeresen lefordul őrzőjéről, és bebikázza a labdát a vendégek kapujába-újra nyiladozhatnak hát a Betonban a reménység virágai. Kerek egy percig, mikor is egy gyönyörű kombináció végén újra kettőre növeli előnyét Mucha csapata. Hajtanak a szegedi titánok, de ma kemény ellenfélre akadtak. Jut még nekünk egy gól (Balogh közelről) és egy zúgó kapufa (szintén K. Tóth), mely után újra megállapítjuk, hogy most már tényleg elment a meccs. A végére még összehozunk egy potyát, igazán kár volt érte. Azért a közönség hálás, és lelkes játékáért tapssal jutalmazza a srácokat. Nekik még nem a listavezetőt kell megverniük, az igaz. Legalábbis egyelőre...

Mi pedig szép lassan hazaballagunk, és nem fogadunk meg semmit. Hisz már alig várjuk a következő hazai meccset...

2003. november 18.