Magyar Rita

Gimnáziumi lánycsapattól
a vb hatodik helyig
Beszélgetés Doros Ákossal, a Pick Szeged játékosával

A csapatsportágak közül először a férfi kézilabda válogatott szerezte meg a 2004-es olimpiai indulás jogát. A portugáliai világbajnokságon hatodik helyen végzett együttes tagja volt Doros Ákos, a Pick Szeged beállósa is. Bár a 205 centi magas, elsősorban védekező feladatokat ellátó játékos Szilvásváradról származik, ami Lipicai méneséről és az 1984-es fogathajtó világbajnokságról híres, ő mégsem a lovassportokat választotta.

- Miért a kézilabda?

- Egerbe jártam középiskolába, és én akkor már vízilabdáztam. Maga a sport tetszett, de a körülmények nem voltak megfelelőek. Az iskolánk egy épületben volt egy másikkal, és az ottani testnevelés tanár egy órán látott minket mozogni. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem kézilabdázni. Ketten elkezdtünk járni hozzá, és mivel egy női csapatnak az edzője volt, így fél éven keresztül lányokkal edzettünk. Lehet, hogy pont ezért tetszett meg az egész.

- Úgy tudom, cselgáncsoztál is.

- Igen, azzal kezdtem, de akkor még nagyon fiatal voltam, harmadikos az általános iskolában. Az edzéseket a szomszéd faluban, Bélapátfalván tartották. Eleinte jó volt, mert legalább húszan mentünk, de egy év múlva már csak én jártam, a többiek meg otthon fociztak, és úgy már nem tetszett.

- Melyek voltak kézilabda pályafutásod legfontosabb állomásai?

Egerből beválogattak a junior válogatottba, aminek az edzője egyben a Szolnoké is volt. Azt mondta, tetszik neki a játékom, lát bennem lehetőség, és szeretne leigazolni. Ez volt az első NB I-es csapatom, ahol két évig játszottam. A Szeged 1997-ben keresett meg, igaz, előtte volt már két próbálkozás. A középiskola után itt szerettem volna tanulni, és akkor én kerestem meg őket, de aztán a főiskola nem jött össze. Amikor a Szolnok játékosa voltam, a szegediek már ismertek junior válogatottból, és megpróbáltak idehozni, de akkor még túl sok lett volna. Egy gyengébb csapatba akartam menni, ahol biztos, hogy játszhatok. A Szolnok edzője, Hajdú János később szövetségi kapitány lett, négy-öt éve ő vitt a felnőtt válogatottba. Azóta negyvenszeres válogatott vagyok.

Az olimpiai kvalifikáció

- A portugáliai világbajnokság előtt az olimpiai kvalifikáció megszerzése volt a célkitűzés. Mennyire tűnt ez reálisnak?

- Egyáltalán nem volt irreális, mert elég jó anyaga volt a csapatnak. A lebonyolítási rendszer is elég speciális volt ezen a vb-n. Volt, aki két győzelemmel továbbjutott a csoportból, más három győzelemmel kiesett, bármi megtörténhetett. A mi csoportunk volt a legerősebb, ez látszott is a végeredményen. Az első hatban négy csapat került ki onnan. Úgy gondoltuk, ha abból továbbjutunk, akkor valószínűleg nagyon nagy lesz az esély arra, hogy az a hetedik hely meglegyen, ami már olimpiai kvalifikációt jelentett.

-A januári sérülések után nem éreztétek úgy, hogy csökkent az esély az olimpiai kvalifikáció megszerzésére?

- Először Díaz nem került be a csapatba a combsérülése miatt, a másik volt Mezei Ricsi, akinek volt egy sajnálatos autóbalesete. Meggyengült a csapat, az biztos, de még így is elég jó játékosok alkották, bíztunk a hetedik hely megszerzésében.

- A csoportmérkőzések során a kötelező győzelmek megvoltak, de a nagyok ellen…

- Sajnos volt két egy gólos vereségünk. Én úgy gondolom, azok a mérkőzések is meglettek volna, ha azok az emberek ott vannak, akik nem jöhettek el. De a szerencse mellénk állt, és szaúdiak fantasztikus győzelmet arattak az argentinok felett, s ezzel mi jutottunk a középdöntőbe.

- A második körben a franciáknak adhattunk hálát.

- Az volt szerencsénk, hogy a franciák annyira erősek voltak, hogy megvertek mindenkit, a svédeket és a szlovénokat is. Nekünk már „csak” a szlovénokat kellett három góllal megverni. Bár nem tudom, mi lett volna, ha az oroszokkal vagy a horvátokkal kerülünk egy csoportba. De a franciák megtették, amit nekik meg kellett tenniük.

- Ezt hallva sokan fanyalogtak, hogy a csapat már megint másnak köszönhette a továbbjutást.

- Ilyen a sport. Ha minden rajtunk múlna, mi lennénk a világbajnokok. Eddig mindig szerencsétlenek voltunk. Rengeteg vb-n, selejtezőkön egy góllal kaptunk ki, idegenben lőtt gólokkal estünk ki. Itt volt az ideje, hogy ennek a csapatnak végre szerencséje is legyen. És ha ez valakinek fáj, hát istenem, fájjon.

- A jugoszlávok ellen nagyon együtt volt a csapat. Milyen volt ez a mérkőzés belülről?

Nagyon nagy harc volt. Idegileg végigbírni azt a nyolcvan percet. Nekem főleg, mert az ötvenedik perc körül megkaptam a harmadik két percemet, és az utolsó két hosszabbítást a lelátóról néztem. Iszonyatos volt, azt nem kívánom senkinek. Ott perc alatt elment a hangom. Azt nem lehet elmondani. Azt át kellett élni, milyen öröm volt mindenkinek, amikor sikerült kiharcolni az olimpiai részvételt.

- És aztán következett az Oroszország elleni mérkőzés, amit egy tudósító érdektelen csapatok érdektelen mérkőzésének nevezett.

- Pont ezért rakták olyan korai időpontra a döntő napján. A következő a hetedik helyért játszott meccs volt, mert annak még volt tétje. Nekünk már megvolt az olimpiai kvalifikáció. Hogy ötödik vagy hatodik hely, valamit jelent, de nem sokat.

- A saját teljesítményeddel mennyire voltál elégedett? Annyit szerepeltél, amennyire számítottál?

- Én úgy gondoltam, hogy egy-két meccsen majd lehetőséget kapok, pár meccsen kimaradok, de aztán minden meccset végigvédekeztem. Nem éreztük meg annyira Ricsi hiányát, aki a kezdő beállós volt, és a védekezés is rá épült. Rosta Miki jól játszott, végigbírta a meccseket, és én is hozzátettem, amit tudtam. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy sikerült hatodik helyen végezni.

- A végeredményhez mit szólsz? Horvátország győzelmére lehetett számítani?

- Az ő meccsük volt az első a csoportunkban, és kikaptak az argentinoktól. A Veszprémben játszó két horvát válogatott, Dzomba és Jovics mondta, hogy ők úgy érezték, hétfőn pakolnak és mennek haza. Kikaptak az argentinoktól, mit várhatnak az oroszoktól, franciáktól. Úgy tűnik, nekik jókor jött ez a nagy pofon. Annyira összeszedték magukat, hogy utána nem veszítettek több meccset.

- A jugoszlávokat viszont a nyolcadik helynél előrébb várta mindenki.

- Beszélgettem erről a csapattársaimmal, Maticcsal és Puljezseviccsel, náluk ugyanaz a mentalitásbeli probléma, mint a horvátoknál. Ezeket a játékosokat csak az érem érdekli. Ha látják, hogy nem sikerül a dobogón végezniük, már nem annyira motiváltak, mint előtte.

- Sokan panaszkodtak a sok helyszín miatt. Nektek mennyire volt ez zavaró?

- Furcsa volt, de nem hiszem, hogy minket zavart volna, hogy utazni kell egyik városból a másikba. A csoportmeccseket egy helyen, Madeirán játszottuk, amikor továbbjutottunk, átmentünk repülővel a szárazföldre, ott voltunk egy másik városban. Én is hallottam, hogy sok embernek furcsa volt ez a lebonyolítás, szerintem viszont pont ez volt az érdekes. Több mindent lehetett látni, nemcsak állandóan meccsre mentünk.

- Aztán hazajöttetek, és az ünneplés után az első hír Katzirz Dávid doppingtesztje volt. Mi futott végig rajtad?

- Borzasztó érzés volt. A csapattársammal, Buday Danival mi is voltunk doppingvizsgálaton, én kétszer is. Teljesen át tudtam érezni, mi lehet Dáviddal. Hiába tudja az ember, hogy nem szedett semmit, mégis ott motoszkál benne, nem vette-e be egy olyan gyógyszert, szemcseppet, orrcseppet, amire nem is gondol. Az első doppingvizsgálat után nem aludtam, ameddig nem jött meg az eredmény. Hazajöttünk, és kedden este mondta be először az egyik kereskedelmi csatorna, szerdán reggel jelent meg az interneten, nem is az, hogy Katzirz Dávid, hanem valaki doppingolt. Egyből hívtam Danit, hogy hallotta-e, és kicsit ő is megijedt, hogy nem a miénket vették-e elő megint.

- Mennyire jellemző a dopping ebben a sportágban?

- Kézilabdások nem szednek teljesítményfokozó szereket. Világversenyeken állandóan ellenőrzések vannak, az ilyen szintű játékosok nem szednek, mert mindig ellenőrzik. Egy NB II-es játékos pedig minek doppingolna. Én a Dávid esetét sem tartom doppingnak. A kézilabdában a vízhajtó, amit ő szedett, nemhogy fokozza, de csökkenti az ember teljesítményét. Pont most van szó arról, hogy le is veszik a tiltott szerek listájáról. Ez egy nagyon buta szituáció volt, mert ha szól a csapatorvosának, akkor ezt teljesen legálisan le lehetett volna zongorázni. Csak ő sem gondolt rá, mert ez egy teljesen ártalmatlan gyógyszer, amit orvos írt fel neki.

A nagy lehetőség

- Amikor hazajöttetek, nem volt túl sok időd pihenni.

- Hajnal négykor értünk Szegedre, és reggel nyolckor indultunk Szabácsra, majd Belgrádra, ahol egy percet sem játszottam, mert fájt a térdem. De annyi haszna volt, hogy legalább együtt volt a csapat, mert előtte egy hónapja nem találkoztunk.

- Az elmúlt hetekben két bajnoki rangadót is játszottatok. A Dunaújváros elleni mérkőzés előtt éreztétek, hogy valami baj lehet?

- Ott lehetett volna bebiztosítani, hogy első helyen forduljunk az alapszakaszból. A Dunaferr nem volt jó formában, hallottuk, hogy problémák vannak. A játékosok nincsenek rendesen kifizetve, jött Dávid ügye, az orosz beállós, Grebnyev is elment. Ez mindig visszaveti egy csapatnak a teljesítményét. Ahogy végignéztünk a csapatom, volt hat kezdőjátékos plusz öt tizennyolc-húsz éves ifista a kispadon. Minden arra utalt, hogy itt nyerhetünk. Jól is indult, vezettünk négy góllal, aztán érthetetlen módon megfordult, és onnantól kezdve nem volt esélyünk se a végén.

- Nem úgy, mint a Fotex ellen.

- Ez akkora csoda volt… legalább akkora siker, mint a vb-szereplés. Én soha életemben nem nyertem még Veszprémben, de egyik csapattársam sem. A Szeged is csak kupameccsen, 1993-ban. De más csapat sem nagyon győzött Veszprémben. Pár évvel ezelőtt a Dunaferr, meg olyan csapatok, mint a Barcelona. És a végén ez egy magabiztos győzelemnek tűnhetett, lett belőle három gól.

- Te miért csak a második félidőtől játszottál?

- Meccs előtt két napig 38-40 fokos lázam volt, infúzión feküdtem, hogy valamennyire összeszedjem magam. Ha utána egy rangadót kell játszani, az nem egy könnyű dolog. Nagyon bizonytalannak éreztem magam, a fejen még nem az enyém volt teljesen. Hál istennek elég volt az a húsz perc, hogy valaki tudjon pihenni, amíg pályán vagyok.

- Sokan egyenesen azt mondták, hogy ezzel eldőlt a bajnokság.

A bajnokság nem dőlt el, ez egy nagy lehetőség. Most megint a mi kezünkben van, ki nyer. Az alapszakaszt nem száz, de kilencven százalék, hogy megnyerjük, a hátralevő meccsek elvileg nem okozhatnak különösebb problémát. A rájátszásban itthon mindenkit meg kell verni, ez egyértelmű, a kis csapatokat idegenben is. Sőt valószínű, hogy Dunaújvárosban is győznünk kell majd, mert ez az egy pont nem elég ahhoz, hogy kikaphassunk a Dunaferrtől és a Fotextől is.

- Hogy érzed a csapaton, sikerülhet?

Szerintem meglesz. Az a mondás járta a csapatról, hogy elhagyja a Szeged táblát, és nem tud nyerni sehol. De úgy érzem, ez a Fotex elleni győzelem akkora löketet adott, hogy most már elhisszük, hogy mindenkit meg lehet verni.

A kézilabda pályán kívül

- A kézilabda mellett mennyi szabadidőd marad?

- Két edzés között nem marad sok szabadidőm, mert el kell mennem ebédelni, pihenni is kell. Nagyon ritkán marad arra idő, hogy elmenjek moziba, színházba. Annak hogy 260 kilométert utazzam Szilvásra, csak akkor van esélye, amikor vége van a bajnokságnak. Karácsonykor otthon voltam, de 27-én már edzőtáboroztunk Tatán. Előtte júliusban jutottam haza.

- Kézilabda után milyen terveid vannak?

- Úgy szűk tíz évet még szeretnék kézilabdázni, de ez majd attól függ, hogy az egészségem engedi-e. Mezei Ricsivel alapítottunk egy kft-t, Szilváson elkezdtünk építeni egy panziót a bátyámmal. Próbálkoztam iskolákkal is. Egerben elkezdtem a főiskolát, de amikor lekerültem Szegedre, nem tudtam fölutazni a vizsgákra. Itt is jártam közgazdász szakra, de a kézilabda mellett annyira erős volt, hogy abba kellett hagynom. De valamit még mindenképpen el szeretnék végezni, mert kell az önbecsülésemnek, hogy legyen egy diplomám.

- Szilvásváradon egészen más környezet vett körül. Nem vágysz vissza a hegyekbe?

- Tudom, hogy nem Szegeden fogom leélni az életemet, és így nem is gondolok arra, hogy itt nincsenek hegyek. Egyszerűen nem foglalkozok vele, hol lehet felmenni egy olyan helyre, ahonnan látom az egész várost. Furcsa, hogy itt csak ellátsz száz méterre, és kész. De elég az, amikor nyáron otthon vagyok egy szűk hónapot, és akkor föltöltődöm hegyekkel.

2003. március 30.