Magyar Rita

Pontozásos vereség a jégen

Szerencse, véletlen, mázli. Akárhogy nevezzük, ugyanazt jelenti: tőlünk függetlenül alakulnak az események, és bizonyos helyzetekben valakit győztessé emel, és persze ugyanabban a pillanatban mást vesztessé tesz. Az ember könnyen megtapasztalhatja, ha például műkorcsolyára vagy jégtáncra adja a fejét.

A 2002-es Salt Lake Cityi a téli olimpia egyik legemlékezetesebb momentuma a párosok végeredménye körüli botrány volt. A kűrök után az orosz Jelena Berezsnaja, Antin Sziharulidze duót tették az első helyre, de a közönség, a média és a szakemberek egy része nem értett egyet a végeredménnyel, és az ügy kivizsgálása után a kanadai Jamie Sale és David Pelletier is kapott egy-egy aranyérmet. A bűnbak a francia bírónő, Marie-Reine LeGougne lett, akit részrehajlással vádoltak, eltiltottak a pontozástól, majd a Nemzetközi Korcsolya Szövetség (ISU) elhatározta, hogy a hasonló eseteket elkerülendő a következő idénytől új pontozási rendszert vezet be.

Ennek szellemében a múlt év szeptembere óta a Grand Prix versenyeken tízen, világversenyeken tizennégyen pontoznak (szemben a korábbi kilenccel), a helyezést meghatározó pontszámba azonban már csak kilencük ítélete számít. Nem a szélső értékeket hagyják el (ahogy tették ezt a régi rendszerben), hanem egy számítógépes program véletlenszerűen kiválasztja, melyekből számolnak átlagot. Így előfordulhat az is, hogy a kilenc legmagasabb vagy a kilenc legalacsonyabb pontszám számít bele az átlagba. A pontozókat már nem mutatják be a versenyek elején, és a pontszámok fölötti nemzeti lobogók eltűntek, így senki sem tudja (tudhatja), ki hogyan értékelte a látottakat.

Nem kell hozzá különösebb szakmai hozzáértés, hogy az ember lássa az új szisztéma furcsaságait.

Hogy lehet véletlen választás függvényévé tenni, mely pontok lesznek relevánsak a végeredmény szempontjából? Még ha feltételezzük is, hogy a programot senki nem változtatja meg (mert ugye a számítógépet is emberek kezelik), akkor is ott van a véletlen. A sportolónak évente egy vagy kettő fontos versenye van, ott kell kivívnia a következő évi nemzetközi indulás jogát önmaga és hazája számára. Ha nem a honi szövetség elvárásai szerint szerepel, a következő versenyre már egy másik versenyzőt küldenek, ha pedig megkérdőjelezhetetlen a helye a válogatottban, még mindig sokat számíthat egy-két hely, mert meghatározhatja, hogy az ország a következő évben mennyi korcsolyázót indíthat. És akkor jön egy számítógép, és a véletlenül kedvezőtlen variációt választ ki? Arról nem is beszélve, hogy a zászlócskák eltűnésével elveszett az utolsó lehetőség is arra, hogy a pontszám megítélője azonosítható legyen. Korábban, ha valaki túl alacsony vagy túl magas pontszámot adott, utólag kérdőre vonhatták, és ezzel egyfajta kontrollt gyakorolhattak a felette. Mint Fürst Judit magyar pontozónő mondta: „jó esetben legalább magyarázkodnia kellett az illetőnek”. Most azonban gyakorlatilag érinthetetlen. És akkor még nem játszottunk el a gondolattal, hogy az a bíró, aki tudja, hogy az általa adott pontszám talán nem is fog számítani, kevésbé érzi át helyzetéből adódó felelősségét.

Az ISU illetékesei kétség kívül bizonyosra mentek. Na nem azért, hogy a pontozás átláthatóbb legyen, és a bírókat a lehető legnagyobb objektivitásra kényszerítse. Kiszolgáltatták a versenyzőket egy számítógépnek, valamint egy pontozói testületnek, amely eddig is igen szabadon működhetett, és amely a mostani szabályok szerint szabadon dönthet azokról a tizedekről, amelyek helyezéseket jelenthetnek. Ahelyett, hogy átláthatóbbá tették volna a rendszert, csak arra ügyeltek, hogy a bírói részrehajlás ne derülhessen ki, és ne kerekedhessen olyan botrány, mint az olimpián.

2003. április 27.