Hraskó István

"Kubaktanács"

Nemrégiben nagy port kavart a hír, miszerint amennyiben honosítása sikerül, bekerülhet a magyar kézilabda-válogatott keretébe a kubai származású Vladimir Hernández. A kiváló kapus korábban játszott már Magyarországon, de később Perezzel és Díazzal ellentétben külföldre, a Pamplona csapatához szerződött. Skaliczki kapitány elmondta: ő örülne, ha Hernández megkapná a magyar állampolgárságot, legalább egészséges versenyben dőlne el a kérdés, hogy a négy kiváló hálóőr: Fazekas, Perger, Szathmári és a kubai közül melyik kettő (vagy három) utazhatna Athénba. Az említett másik három sportember viszont nem lelkesedett ennyire az ötletért - ami érthető is, hisz így az ő olimpiai részvételüket is veszély fenyegetheti. Emellett úgy is érezhetik, hogy míg ők mindent megtettek azért, hogy a magyar csapat hosszú idő után újra az ötkarikás játékokon szerepeljen, addig ez nyilván nem mondható el Hernándezről. Aki nem mellesleg a magyar mellett spanyol állampolgárságért is folyamodott. Persze sokan feltették, és még milliószor fel fogják tenni a kérdést: mennyire érezheti majd át Hernández a magyarságát, ha neki voltaképpen mindegy volt, hispán lesz-e, vagy a mi nemzetünk tagja, csak az számára a lényeges, hogy kijuthasson eme világversenyre - amire kubai válogatottként nem sok esélye lett volna. Sokan kételkednek abban, hogy egy ilyen világpolgár teljes szívvel tudna küzdeni a magyar sikerekért. Persze innentől kezdve a kérdés nyilván már nem pusztán a kézilabdáról szól. Mindenkinek egyéni ügye, miként éli meg ezeket a dolgokat, mit tart fontosnak, fontosabbnak az életben, és miről tud lemondani. A sportban élesen kiütközik mindez, hisz ha valaki a kézilabdára (vagy futballra, kosárlabdára - akármivel példálózhatnánk) teszi fel az életét, akkor nyilván szeretné tehetségét minél jobban kibontakoztatni, minél nagyobb szakmai sikereket elérni, például vébét, olimpiát nyerni. Ha erre hazájában nincs lehetősége, akkor mérlegelhet: vagy lemond álmairól, vagy választ magának egy új hazát. Nem hiszem, hogy az utóbbiak megvetésre méltóak lennének. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akiknek nem csak egy otthonuk van ezen a világon.

Persze az éremnek van másik oldala is. A kézilabdához visszakanyarodva, az effajta honosításokra számtalan példát lehet felhozni; a legtipikusabb talán Ausztria női válogatottja, amelyben csak elvétve akad osztrák születésű játékos. És sokan ettől is borzadnak: tegyük fel, Skaliczki úgy dönt, jöjjön Hernández, és így a magyar csapat akár három kubait is felvonultathat Athénban - ha egyidejűleg a pályán vannak, akkor a csapat majdnem fele nem magyar származású. Mit fog erről gondolni sok tehetséges magyar fiatal? - kérdezik. Hisz elmegy a kedvük a játéktól, bármikor kitúrhatja őket a keretből egy vándorló kedvű világfi. Valahol igazuk is van ezeknek a kétkedőknek. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy ezek az "idegenek" mekkora nagy szolgálatot is tehetnek a magyar kézilabdának. Hisz a válogatott Perez vezérletével szerzett olimpiai kvótát a 2003-as portugáliai világbajnokságon, míg az idei Eb-n Díaz vitte hátán a csapatot, szívvel-lélekkel hajtva.

Azt hiszem, azt senki nem vonja kétségbe, hogy egy sikeres olimpiai szereplés után a sportág iránti érdeklődés hatalmasat ugorhat, ami az utánpótlás-nevelés terén is nagy előnyt jelentene. Hogy ezt a sikert (akár egy érmet) két, vagy három kubaival vívjuk ki - ez ebből a szempontból lényegtelennek tűnik. Skaliczkinek nagy a felelősége: ha Hernándezt választja, és ő betlizik - akkor senki sem mentheti meg attól, hogy a fejéhez vágják: "miért ezt a kubait vitte Athénba?" De ha a kapitány úgy ítéli meg, hogy ő a legjobb négyük közül, és a kapus tényleg jó formában lesz, és kivédi az ellenfelek szemét, akkor azt hiszem, senki sem fogja vitatni döntése helyességét, Hernández pedig mindenki Vladimirje lesz.

2004. március 18.