Dobos Sándor

Egy gól és más semmi...
Verpakovskis lett az EB-selejtezők hőse

A magyar labdarúgó (?) válogatott San Marinót (huszonhatezer ember hazája) megelőzve a negyedik helyen végzett a portugáliai Európa-bajnokság negyedik selejtezőcsoportjában. A remény menetrend szerint halt meg utoljára, hiszen a lengyelek legyőzése nem sikerült, ráadásul Lettország idegenben verte a már csoportelső svédeket. Az újabb fiaskó lavinát indított el: lemondott Demján Sándor, a Magyar Labdarúgó Liga (MLL) elnöke, a bűnbakkeresés pedig soha nem látott méreteket kezd ölteni. Gellei Imre szövetségi kapitány viszont marad a kispadon…

A hatalmuk teljes tudatában lévő (és arra rájátszó) biztonsági csókák kegyetlenül teljesítik a főnökük abszolút logikátlan parancsait a Népstadion (pardon: Puskás Ferenc Stadion - egyébiránt a metrón és a villamoson is előző nevén szerepel fővárosuk egyik ékessége) melletti parkolóban. Dühöng is rendesen a tévés kolléga, és felteszi a kérdést: "Erre az egy k... meccsre miért kellett megváltozatni az addig bevált módszert?" (a stadion körül biztonsági korlátok bonyolították a közlekedést, ami a török vagy angol szurkolók érkezésekor talán érthető és kívánatos is lenne…). A békés, ám hangos lengyel szurkolók már délután három táján, a Jászai Mari téren felkeltették magukra a figyelmet, egy mellettem botorkáló néni oda is szólt: "Úgyis ti nyertek!"

Kezdés előtt tíz perccel szomorúan konstatáltuk: kevesen kíváncsiak az aranylábú magyar legényekre (amondó vagyok: az érdeklődés, az előzmények után hatalmasnak volt mondható). Számomra rejtély, vajon honnan gondolták a szervezők, hogy a 2500-3500-6500 forintos jegyekért fejvesztve fognak ölre menni a magyar fociban még fantáziát látó drukkerek.

A VIP-páholy viszont tömve volt. Fölöttem Freinreisz Károly, mellette Nyilasi két tehetséges fiával (csak aztán nehogy ők is elkallódjanak), miközben Tornyi Barnabás Csank Jánossal, Mészöly Kálmán Hegyi Ivánnal, Garaba Imre meg Róth Antallal (olimpia válogatottunk szintén elbukott) diskurál. Majd' kétszáz újságíró kíváncsi a mérkőzésre, a sajtópáholy fele a külföldieké. Elégedetlenkedem, mert a pogácsa csak késve, alig a meccs előtt tíz perccel érkezik. Éhes vagyok. Sikerre éhes.

Na gyerünk! A tizenkétezer magyar szurkoló jó hangulatot teremt, fájó, hogy a lengyelek még jobbat. Kétezren vannak, el is kezdenek verekedni a rendőrökkel. Lengyel barátaink száma és bunyóvágya persze nem egyenesen arányos, Boncz Gézát idézve: "A kettő között nincs semmiféle összefüggés!" Kábé olyan ez, mint az a tény, hogy a verekedésben megsérült rendőrök megjutalmaztattak. Hm.

Szemembe süt a nap. Biztos Juhár Tamás meg Dragóner Attila is hasonló problémával küzdött. Persze ez semmit nem von le Niedzelan érdemeiből. Érdem = futás. Merthogy ő tud futni. A focihoz elengedhetetlen készség hiányzik védőinkből, de sebaj, a Gellei-kedvenc Juhár nem érzi magát hibásnak, Dragóner meg fradista, úgyhogy nem szabad bántani. Nem mehetünk azonban szó nélkül Egervári Sándor szavai mellett. A kudarc után így értékelt: "Nem tudom kinek mi volt a feladata, úgyhogy nem szívesen mondok véleményt a válogatottról." Én tudom ám, hogy kinek mit kellett volna tennie: focizni kellett volna, pontosabban Juhárnak és Dragónernek védekezni. Az a tevékenység ugyanis a játék része.

0: 1. Kísért a múlt, a svédek is így kezdték. Mellettem Zsirai László (Lisztes Krisztián menedzsere) sokadik cigarettájára gyújt, és főleg kegyeltje teljesítményét figyeli. Eufemisztikusan fogalmazva: elégedetlennek látszik. Az ember csupa egyszerű kérdést tesz fel magának látva fiaink gyatra gyötrődését: Vajon miért pattan el minden labda a Benficában gólokat ontó (Gellei minősítése, mellesleg jegyezzük meg az ontás jelen esetben három találatot jelent, amiből az egyik edzőmeccsen született) Fehér Miklóstól? Vajon fizikailag lehetséges-e, hogy Böőr Zoli egyszerre támadjon szélvész sebességgel a szélen, miközben segítsen a lajhár módjára poroszkáló védőkön? Vajon mikor látja már be Lipcsei Péter, hogy a legjobb megoldás lenne szögre akasztani a stoplist? A szünetben mindenkiről lerí, hogy ért a focihoz, Hajdú B. cinikus mosollyal, és lakonikus nyugalommal trécsel, Hegyi Iván viszont mérgesen, amolyan "menjenek-már-a-picsába" - stílusban önti ki bánatát a Szőke Sziklának. Fogadások is elhangzanak, melyek a labdarúgó események jövőbeni látogatására vonatkoznak, és a következő szavakat tartalmazzák: menni, én, soha, többet, ki, meccs. A nagy elhatározások többsége persze a következő hétvégén érvényét veszti (sőt már másnap forduló volt a másodosztályban).

Szabics Imi egyedül van. Sajnálom. Nem tehet róla, hogy magányos. Ezért sajnálom. Klasszis. Végre valaki. De ő csak egy költöző madárka. Fecske. (csinálni, nyár, nem) Megdobban a szívem a góljánál. Hajrá svédek, hajrá magyarok!

Nem megy. Védőink továbbra is alkalmatlanok, jön is az újabb gól. És, ekkor már tudom is, hogy mi lesz a cikkhez tartozó kép aláírása (lásd: Gyógyíthatatlan). Talán Demján már ekkor eldönti, hogy távozik. Gellei már azon gondolkozik, hogyan fogalmazza meg, a szánalmasnak tetsző mondatot: "Ez a válogatott megérdemli, hogy egy búcsúmecset játsszon az észtek ellen. Ezért nem kívánok lemondani."

A lengyel drukkerek eksztázisban. Ők szeretik a focit. Én is. Hagyjátok már fiúk, hogy szeressem!

Nem hagyják. Kenesei még meg is utáltatja magát velem (a többieket csak szánom). Becserélik. De az asszisztens (jogosan) nem engedi a pályára, mert nyakláncot visel. Próbálja levenni. Nem megy. Segítséget hív. Nem megy. Már hárman próbálják. Nem megy. Három perc után sikerül leszedni. Addig emberhátrányban vagyunk. Keneseinek azonnal le kellett volna tépnie nyakláncát, és berohanni a pályára (milliós fizetéséből úgyis tudna venni magának ötöt). Nem. Neki fontosabb volt nyaklánca épsége a magyar labdarúgó válogatott sikeres szereplése helyett. Ha finoman fogalmaznék, és miért ne tenném ezt, akkor azt mondanám: "Szégyellje magát!"

A meccs hátralévő percei lassan peregnek. Semmi esélyünk. Elindulok három perccel hamarabb, mert ki akarok jutni időben. A sarokban (hogy senki ne lássa) Szieben László ligaigazgató búslakodik egy korlátra dőlve (majd két nap múlva lemond, amit nem fogadnak el - hiba.). A találkozó után csendes beletörődés. Még fütty se hangzik. Idáig jutottunk. A fiúk még füttyöt sem érdemelnek. A szkeptikusoknak igaza lett. Most sem sikerült. Utálom, ha igazuk van.

Lett öröm ott (Verpakovskis azután lő gólt Helsingborgban, hogy nekünk kétszer köszönt be). Lett bánat itt.

És elkezdődik újra az elemzések készítése, a szabadkozások ideje, a mentegetőzés. Hazafelé tartok, hallgatom a Kossuth Rádiót, meg az ott nyilatkozó Böőr Zolit: azt mondta, hogy el van keseredve. A hangján nem hallatszott. Nem volt hiteles, bár valljuk be, ő volt az egyetlen, aki mutatott valamit.

Egy újabb kijelentés, amit nem szeretnek a fociban még bízók: ha nyerünk se történt volna semmi. A hideg ráz ki, ha ezt hallom, még ha igaz is. Talán nem mond le Demján Sándor, és Szieben, meg Gellei se jön a búcsúmeccs szövegével. De jött. Rendben, adjuk meg nekik a lehetőséget. Lehet osztani az észt(eket) novemberben. Nem irigylem a fiúkat. Annak a meccsnek ugyanis még a lengyelnél is nagyobb lesz a tétje. Mi van, ha akkor is bukunk? Ja, tudom. Jön majd a szokásos szöveg: "A tét nyomasztotta a fiúkat!"

2003. október 18.