Hraskó István

Miki

Azon a januári vasárnap estén gyászba borult Portugália... Nézők ezrei figyelték döbbenten a helyszínen és otthonukban a tévé előtt, ahogy a guimaresi stadion gyepén egy fiatalember összeesik, és nem mozdul többet. Mindenki odarohant, körülvették, orvosért küldtek, a játékostársak összekapaszkodva sírtak. Még bíztak abban, hogy minden jobbra fordulhat; még pislákolt a remény. De a kórházban végleg kialudt...

Hirtelen olyan törékenynek tűnt az élet.

Azon a januári hétfő reggelen már Magyarországon is mindenki tudta: Fehér Miki nincs többé. Aki eddig soha nem hallott róla, az most megismerte. Honnan indult, milyen csapatokban játszott, hány gólt lőtt. Milliók hallgatták döbbenten a híreket, olvasták az újságokat, és küszködtek könnyeikkel a tévét nézve. És aki látta azokat a képeket, soha nem felejti el. Egy önfeledt mosoly, legyintés a bíróra, és aztán Miki összegörnyed, és hátrabukik... Nem, nem lehet, hogy a halál ilyen alattomosan bukkanjon fel! Egyik pillanatban még mosolyogsz, aztán egy szemvillanás múlva már az életedért küzdesz - a gondolat, hogy a vég bárkit ilyen könnyen, váratlanul elragadhat, önkéntelenül is ott motoszkált a fejekben.

Nemcsak a szurkolók gyászolták a két országban... Sok más ember szíve lett nehezebb szerte a világon, mikor szembesült a szörnyű képsorokkal. Egy sportoló, ilyen fiatalon... Miért???

Szurkoltunk neki, mikor külföldre igazolt, mikor a Bragában lötte sorjában a gólokat, és vezette az ottani góllövőlistát, majd mikor a Benficához ment, és küzdenie kellett a csapatba-kerülésért. És hogy örültünk, mikor berámolt egy hármast a litvánoknak, és hogy bosszankodtunk, mikor neki se ment a lettek ellen... Szinte személyesen ismertük.

És most nincs többé. Csak az emlékek, és a csönd, a szomorúság, ha rá gondolunk.

De nem felejtünk el, Miki! Őrizzük mosolyodat

2004. március 2.