|
Gyémántok trágya nélkül
Szerző: Bus István | Feltöltve: 2007-04-16 | Megtekintve 1977 alkalommal. | Nyomtatás
A ponyvaregények hasznosságáról és irodalmi remekmûveinek keletkezésérõl egyaránt szívesen mesélt Kertész Imre a szegedi közönség elõtt az egyetem auditorium maximumában szerda este. Az eszmecserében Szörényi László professzor volt a társa, de Nobel-díjas írónk bárki kérdésére készségesen válaszolt. 
A Szegedi Tudományegyetem auditorium maximuma szerda este háromnegyed hatra már zsúfolásig megtelt. A Kertész Imrére kíváncsi tömeg a folyosóról is vitt széksorokat, mégsem tudott minden érdeklõdõ helyet foglalni. Mindez nem is csoda, hiszen Nobel-díjas írónk 1996 óta nem járt Szegeden. Kertész Imrét tapsvihar köszöntötte, amikor Almási Tibor dékán és az est moderátora, Szörényi László professzor társaságában megjelent. Almási „sallangtól és dagályos beszédtõl mentes” alkotóként jellemezte a Móra kollégium meghívására érkezett vendéget, majd átadta a szót Szörényinek, aki elégedetten nyugtázta a jelenlévõk sokaságát. „Trágyába gyémántot keverni a legnagyobb dilettantizmus lett volna” – vélekedett Kertész Imre pályája kezdetérõl. Szövegíróként volt jelen az ötvenes évek „silány, realista” színházi életében, alkotói elképzeléseit nem itt, hanem a regényeiben valósította meg. Meghatározó irodalmi élményei között említette Camust, Chandlert, Rejtõ Jenõt és a kevéssé ismert „Ünnep a dühöngõn”-t Szomori Dezsõtõl. A ponyvairodalmat a hagyományos értékeket felrúgó huszadik század hû kifejezési formájának aposztrofálta, miszerint „csak a feketeregény tudja kifejezni a modern világot”. Kifejtette, ez az új világ és annak része, a fasizmus hívta életre a korszakalkotó mûvek egyedi nyelvezetét, mivel az elsõ beszámolók csupán „olvashatatlanul közhelyes” rémregények voltak. 
Kertész beavatta közönségét a mûhelytitkokba is: a Sorstalanság azért a Szépirodalmi Kiadó gondozásában jelent meg, mert a rendszerváltás elõtti két irodalmi páholy vezetõi gyûlölték egymást. Késõbb, egy nézõ kérdése nyomán arra is fény derült, hogy a Sorstalanság végét hamarabb tudta, mint az elejét, a terjedelemre pedig nem is gondolt. Szörényi „önmagadat akarod írni” megállapítása után Kertész Imre az olvasókat említette, mondván, az a fontos, hogy õk kapjanak képet a mûrõl. Ekkor kiábrándultságának is hangot adott: „olyan gazdag a német irodalom, hogy a németek már el is felejtették” – meglepetten tapasztalta, amikor a német lektorok nem ismerték fel Nietsche szavait regényében. Idézettjével kapcsolatban megjegyezte: „elfogulatlanul kell õt olvasni”, nem a náci értelmezés szerint. A korábban elhangzott kiadók közötti perpatvar nyomán, ha csak rövid idõre is, de szó esett a politikáról és a szocializmus éveirõl. Felidézte a kor „lehetetlen, hogy örökké tartson, de sohasem ér véget” hangulatát, ami a józan ész diktálta törvényszerû összeomlás és a hosszúra nyúló várakozás következtében alakult ki. Ez az életérzés kínozta a szárnyalni kívánó, de csak a „posványban lubickoló” értelmiséget és más megalkuvásra képtelen személyeket. „Kispolgári rendõrállamként” jellemezte Kertész Imre a Kádár-érát, amelynek több köze volt a cinikus „összekacsintáshoz”, mint a baloldali eszmékhez – ezért is tekintette a rendszer összeroppanásának egyik elõjeleként Kádár János 1986-os beszédét, amikor a vezetõ kacsintását nem viszonozták a jelenlévõk. Az est moderátora nem hagyta érintetlenül Auschwitz és a kereszténység problematikáját sem. „Mivel a nácizmus keresztény kultúrkörben történt, keresztény válasz is kell rá” – fogalmazott az író. Univerzális szinten szükséges vele foglalkozni, valamilyen „erénnyé” kovácsolni, mert anélkül „nem több, mint egy rossz álom”. Ez német nyelvterületen sikerült is, a holokauszt tragédiája az identitásuk része, ugyanez azonban nem épült be a magyar köztudatba. A közönség kérdéseit megelõzõen „az öregkori stílus” létezését feszegette. Mint elmondta, olyan jelenséget keres az irodalomban, mint Turner foltokból összeálló festménye, vagy Beethoven utolsó darabjai. A tervezettõl eltérõen egy rövid szünet közbeiktatásával folytatódott a találkozó, perceken át távoztak a jelenlévõk, ám még így is telítve maradtak a széksorok. A jelenlévõk kérdéseinek többsége a mûhelymunkára illetve a zsidó lét elemeire irányult, ez utóbbira adott válaszai alapján Kertész Imre a pogrom tanújaként pozícionálta önmagát. 
A mûvész fáradtságára való tekintettel tizenöt perccel korábban, negyed kilenckor ért véget a beszélgetés. A lelkes olvasók a terem elõtti könyves standnál vásárolhatták meg Kertész Imre köteteit, a dékáni hivatalban pedig készségesen dedikálta õket a Nobel-díjas író. |
Irodalom rovat
