Hraskó István

Hornby újra pályán
Hogy legyünk jók? - A Pop, csajok szerzőjének új könyve

Amikor megjelent a Fociláz, Hornbyt egyből elkönyveltem jó cimborámnak - akivel persze nem találkozok nap mint nap, de kinek gondolatai, érzései és a történetei annyira ismerősek voltak, mintha már ki tudja, hányszor beszélgettünk volna egy pár korsó sör mellett, várva a szombatot és a bajnokit és a kupameccseket… Persze, ahogy visszagondolok, ez nem is lehetett volna másként - hisz hogy ne lelkesedtem volna egy olyan íróért, aki azt mondja el, ami az én fejemben motoszkál - csak valahol olyan mélyen és öntudatlanul, hogy talán soha rá se bukkannék, ha egy arra hivatott meg nem mutatná.

Ezt jelentette nekem a Fociláz, meg gondolom millió más -nem, nem huligánnak, hanem- normális futballszurkolónak (bár, ha jobban elmélyedünk a témában, Hornby után ez utóbbi szókapcsolat- normális futballszurkoló- elég különösen hangzik - főleg, ha ennek a különös állatfajnak a magyar válfaját nézzük - hisz a surcolos hungaricus mindennek nevezhető, csak épelméjűnek nem, lásd: "Hogy tudod te nézni ezt a … magyar focit?!")

Aztán jött a Pop, csajok, satöbbi, és megint vállon veregethettem az én Nick barátomat, hogy milyen szépen megírta azt az irdatlan sok sztoriját a nőkről, amiket nekem mondott el nem is olyan régen, pár korsó sör mellett… Hornby másik szenvedélyéről, a nőkről is mesélt nekünk, az ő utánozhatatlan stílusában, és hogy ne vetette volna rá magát egy ilyen könyvre egy éppen a másik nem meghódítására készülő tizenéves "majdnem-férfi"…? Az angol írónak közben nagy sikere lett, nemcsak Angliában, hanem az egész világon, mert úgy látszik, az "átlagemberek" (vagy legalábbis egy bizonyos részük biztosan) vevők az "átlagemberekkel" történő mindennapos kalandokra, nem feltétlenül szomjaznak valami természetfölöttire vagy misztikusra. Hornby pedig ennek "hétköznapiságnak" a mestere - figurái olyanok, mint mi, hasonló élethelyzetekkel, problémákkal, érzésekkel.

Mindebből valószínűleg kitűnhet, hogy akik Hornby irányában némi elfogultsággal vádolnak, nem minden alap nélkül mondják a magukét. A "mester" következő műve is elég nagy tetszést aratott, legalábbis nálam, bár sok rajongójától hallottam, hogy az Egy fiúról azért gyengébbre sikerült, mint az előző kettő. Bár néhány részlet nekem is kissé gyerekesnek és szájbarágósnak tűnt, szerintem ez a váltás annak köszönhető, hogy Hornby a férfi és a nő közti állandó küzdés, és a foci mellett elkezdett valami olyasmivel foglalkozni, ami valahogy - más. Nehéz ezt megfogalmazni, és megfelelő szavakat találni rá. Nem mondanám, hogy komolyabb témákkal - mert elég komoly dolgokról van szó a Pop csajokban is (meg persze a Focilázban is, hisz ki merné azt állítani, hogy foci csak játék? Ugye senki?) De mintha már akkor elkezdte volna boncolgatni azt a kérdést, hogy mitől javulhat meg az ember (adott esetben egy semmivel nem foglalkozó, a gyerekektől és a hosszútávú kapcsolatoktól irtózó, nagyon menő fickó hogy lesz családapa). Mintha már akkor ez járt volna az agyában: Hogy legyünk jók?

Ez lett a címe legújabb regényének is, amely nemrég jelent meg. Bevallom, elég felemásak voltak az érzéseim, már olvasás közben is. Nem tetszett. Vagyis, jobban mondva, idegesített. Pedig a téma nem épp ilyen reakciót érdemelne. Mert miről is szól a könyv? Van egy orvosnő, aki egy nap közli a férjével, hogy el akar válni tőle, egyszerűen azért, mert már nem érzi magát boldognak egy ilyen keserű és dühös ember mellett. Eddig ez elég szokványos, mindennaposak az ilyen esetek. Ami utána történik, az már kevésbé: a megfenyegetett férj egy titokzatos (néhol inkább idiótának tetsző) orvos hatására teljesen megváltozik, feleségéhez gyanúsan kedves lesz, amit az első "rémületében" egy mindenképpen jóindulatú agydaganatnak tulajdonít. De aztán rá kell jönnie, hogy ennyivel nem úszhatja meg: férje - akitől mégse válik el- a dokival, DJ Jóhírrel nagyszabású kampányba kezd: első lépésként elajándékozzák a család pár cuccát, majd hajléktalan fiataloknak próbálnak szállást nyújtani otthonukban- és ugyanerre a nemes cselekedetre akarják rábeszélni az utcájukban lakókat is. Az orvosnő pedig először csodálkozik, majd megpróbál védekezni a család életét teljesen felforgató szövetség, férje és DJ Jóhír ellen. És ekkor állandóan kénytelen feltenni magának azt a kérdést, hogy miért, miért nem jó az, amit ők tesznek - hisz csak a rászorulókon, az utcán koldulókon, a fedél nélkül kóborlókon akarnak segíteni. Katie Carr pedig állandó önvádtól gyötörve, igyekszik erre a fura talányra megtalálni a választ - miközben családját is szeretné egyben tartani.

Gondolom, Nick barátom könnyen túlteszi magát azon, ha még egyszer leírom: nem tetszett ez a könyv - annyira nagyon, mint az előzőek. De azt elismerem, hogy talán a legszuggesztívebb az összes közül. Arra kényszeríti az embert, hogy elgondolkodjon, ő vajon nem tudna-e valahogy segíteni a hajléktalanokon, a hátrányos helyzetűeken. Végigélhetjük a középosztálybeli orvosnő töprengéseit, aki maga se érti pontosan, mi a baja ezekkel az úgynevezett jótettekkel. És igen, valószínűleg vele együtt mi is keressük a kibúvót, a mentséget, hogy ezért meg ezért nem tudunk tenni semmit ezekért az emberekért, és hogy az ilyen jótékonykodások voltaképpen nem oldanak meg semmit. Azt hiszem, aki elolvassa ezt a könyvet, hasonló feloldozásra vár, mint az orvosnő. Az is, hogy kissé idegesített a könyv, abból az eléggé elítélhető, de napjainkra nagyon jellemző elutasításból, vagyis inkább tehetetlenségből táplálkozhatott, amivel a hajléktalanok iránt viszonyulunk, azaz "mit lehetne velük csinálni, egyedül úgyse tudok segíteni rajtuk".

De mielőtt valaki félreértené, nem azért nem jött be annyira a Hogy legyünk jók, mert égető társadalmi problémákat boncol, és hogy kínos ezekkel szembesülni, és nehezemre esik ezeken gondolkozni. Bár azt hiszem, Nicknek talán az is célja volt, hogy mindannyian kénytelenek legyünk megvizsgálni a lelkiismeretünket, mennyire is vagyunk jók. Ezt el is éri. Ám nem igazán szerencsés, hogy most olyan eszközt is bevetett, amit eddig tudott nélkülözni. Jóhír alakja, az a titokzatosság, ami körüllengi, a kézrátétellel való gyógyítás - ezek a mesei elemek szerintem nem teszik igazán életszerűvé a történetet. És a cselekményszövés is kissé nehézkes, esetleges. A szereplők viszont nagyon árnyaltan jellemzettek, bár ezt már megszokhattuk a szerzőtől - csakúgy, mint a fergeteges párbeszédeket. Csak a kissé erőltetett párhuzamok fárasztóak néha.

Hát, ha majd találkozunk, azért kijár majd egy elismerő kézfogás Nick barátomnak. Bár azt hiszem, javasolnám neki, hogy most pihenjen egy kicsit.

2002. november 14.