Sarnyai Tibor

Kertész Imre a Márai-hagyományt követi
Olasz Sándor irodalomtörténész az idei irodalmi Nobel-díjasról

Kertész Imre decemberben Nobel-díjat vehet át Stockholmban, azaz ő hazánk első Nobel-díjas írója. A hír hatására hirtelen reflektorfénybe került a magyar irodalom; a Kertész-kötetek iránti érdeklődés a sokszorosára nőtt (ebből a sikerből részesült Kertész Ákos is), miközben Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete még csak meg sem említi első Nobel-díjas írónkat.
Sikerkönyv lesz a Sorstalanság? Változni fog-e recepciója a hazai értelmező közösségek körében? Egyöntetű-e a "Nobel-öröm"? Kérdéseinkre Olasz Sándor, az SZTE BTK Modern Magyar Irodalom Tanszékének docense, a Tiszatáj főszerkesztője válaszolt.

- Tanár úr, hogy áll a Tiszatáj következő száma?

- Arra kíváncsi, hogy Kertész-szám lesz-e?

- Igen, arra.

- Azt biztosan tudja, hogy mi előre dolgozunk, tehát decemberig készen van minden, így először januárban tudunk majd Kertész Imre Nobel-díjával foglalkozni. Nagy szerencse, hogy rendelkezésre áll Fenyves Miklós munkája, aki nálam szakdolgozott Kertészből. Ezen kívül természetesen különböző alkotók köszöntői lesznek még a számban. Sándor Iváné például, akinek ugyan már megjelent szövege az ÉS-ben, de talán ez nem zárja ki, hogy nekünk is írjon.

- Sándor Iván idézett cikke pont azt emeli ki, hogy újra kell gondolni a XX. századi magyar irodalom kanonizációját.

- Igen, de érdekes az a zárógondolata is, hogy Kertész Imre nyomán szembe lehet szállni "Wittgenstein mesterrel", aki ugye azzal zárja korai fejtegetéseit, hogy amiről nem lehet beszélni, arról ne beszéljünk. Kertész ezzel szemben pont ezt a kimondhatatlant mondja ki, legalábbis Sándor Iván szerint. Kertész témája ugyanis igen kockázatos, hiszen nagyon nehéz kikerülni az ítélkezést, azt, hogy e téma kapcsán ne moralizáljunk, amitől a holokauszt-irodalom nem egy darabja szinte szentimentális töltést kapott. Kertész nagy találmánya az, hogy nem moralizál, s éppen ezért lesz megdöbbentő írás a Sorstalanság. Az ítélkezés hiánya okán Kafkához tudom a legjobban hasonlítani Kertész munkáját, ahol mindent egy kamaszfiú nézőpontjából látunk, aki, hangsúlyozom, nem ítélkezik, s értékelés nélkül a valósról beszél. Pontosan ez lehet az, ami miatt nem érezték "korszerűnek", "posztmodernnek", ez a referencialitás - amiről egyébként jó látható, hogy kezd visszatérni a kortárs irodalomba -, amikor a szó mögött nem egy másik szó áll, hanem Auschwitz például. Nyilván nem lesz tartható az, hogy Kertészről csak jó tanulmányok vannak, de nincs róla szóló, önálló tanulmánykötet, nem készült róla monográfia, és Kulcsár Szabó kihagyta irodalomtörténetéből. Az akadémiai irodalomtörténet ugyan viszonylag tisztességesen tárgyalja a Sorstalanságot, de ez önmagában még nem elegendő. Tartozik a magyar irodalomtörténet-írás Kertész Imrével, és ezt az adósságát le kell rónia a közeljövőben. Biztosan indulnak majd a műveit elemző szemináriumok az egyetemeken, én a mai magyar regényről szóló előadásomban mindig is foglalkoztam vele, most talán nagyobb lesz majd az érdeklődés.

- A Sorstalanság véleményem szerint nem könnyű olvasmány. Most hirtelen sokan, nem szakmabeliek is, megvásárolják, elolvassák majd. Mivel fognak ők szembesülni?

- A Nobel-díj kapcsán az olvasók sikerkönyvekre gondolnak, és majd, amikor elolvassák a könyvet, döbbennek csak rá, hogy ez nem úgy "sikerkönyv", mint a többi, ezen ugyanis gondolkodni kell, ez nyelvileg egy igényes, csiszolt, artisztikus szöveg. Olyan hagyományát folytatja a magyar irodalomnak, amely "nagy" hagyomány. A kudarc című regényéből is látható, hogy Kertész a Márai-tradíciót követi, pontosabban követné, ha akkor, amikor megjelent, élt volna egy olyan erős Márai-hagyomány, mint ma. Nem élt. Ma itt van Márai, viszont nehéz már odakapcsolni A kudarcot a későn felfedezett Márai mögé. Ha a regény megjelenésekor erős a Márai-hagyomány, akkor mindenki érezte volna, hogy Kertész ezt a tradíciót folytatja. Mivel nem volt erős, s itt visszakanyarodhatunk a Sándor Iván-tanulmány első gondolatához, csak kevesen értették meg a regényt. Kertész minden munkájában ott van a holokauszt, látszólag őt semmi más nem érdekli. Ugyanakkor mégis van "átfogóbb" mondanivalója a Kertész-regényeknek. Arról a XX. századi jelenségről beszélnek, hogy az emberek funkciókat kezdenek betölteni a helyett, hogy sorsuk lenne. Ez a sorstalan, funkcionális ember rokonítható ahhoz, ahogyan Márai kitalálta az emigráns léthelyzetét: sorstalan lehet az ember a nélkül is, hogy személyesen átéli a holokausztot, mint ahogy emigráns lehet az is, aki soha nem hagyta el a hazáját.

- Úgy tűnik, mindenki nagyon boldog attól, hogy végre van Nobel-díjas magyar író. Még az a volt drámaíró is elismerően nyilatkozott, aki néhány évvel ezelőtt a frankfurti kiállítás kapcsán kurziválta Kertész nevét, tudniillik, hogy ő zsidó szerző.

- Igen, de ugyanakkor azt is mondta, hogy a Sorstalanság egy jó regény. Van itt egy forrongó, sokfele húzó szellemi - és a szellemen kívüli - élet, ahol sokféleképpen kommentálják ugyanazt az esetet. Külföldön volt olyan vélemény is, hogy miért nem Esterházy kapta. Az én vélekedésem szerint kár a svéd bizottság döntési mechanizmusát kutatni, úgysem tudhatjuk meg, hogy ki miért kapja.

- Pedig a jelöltek listája ismert; irodalmi Nobelra terjesztették fel idén például Milan Kunderát, Philip Rothot és Mario Vargas Llosát. Az ő szövegeik hazájukban, de világszerte is több tízezer példányban fogynak el. Számíthatunk arra, hogy Kertész Imre is a fentiekhez hasonló sikert ér el?

- Abban az értelemben biztosan lesz siker, hogy azok, akik eddig azt sem tudták, hol van Magyarország, most megtudnak róla valamit. Nem értek egyet Konrád Györggyel, aki azt nyilatkozta, hogy akik a magyar irodalomban most fontosak, azok nevét már ismeri a külföld. Valóban van négy-öt olyan írónk, akik - főleg a német piacra és viszonyokra tekintettel - ismertek külföldön, de szerintem még sok olyan szerzőnk van, aki megérdemelné, hogy felfigyeljenek rá határainkon kívül is. Kertész Nobel-díja nekik segíthet. Az viszont majdnem bizonyos, hogy például a Sorstalanság nem fog annyi példányban elfogyni, mint a felsorolt szerzők munkái. Kertész regényeire valószínűleg mégis azért figyelt fel a Nobel-bizottság, és a külföldi közönség, mert többé-kevésbé átültethető más nyelvekre. Lefordítható, hiszen nem kötődik annyira szorosan Magyarországhoz, a mi szociális és politikai viszonyainkhoz, a "szép, titkos nyelvhez", ahogy Kertész fogalmazott. Akinek ő adná a Nobelt, Krúdy, azért sokkal nehezebb eset, mert hiába nagy író, stílusa lefordíthatatlan más nyelvekre. Kertész mondanivalója és az ehhez kitalált nyelvhasználata viszont univerzális.

2002. október 30.