|
A partvonalon túl
Szerző: Szabó Endre | Feltöltve: 2006-04-07 | Megtekintve 1501 alkalommal. | Nyomtatás
Bizonyára feltűnt már a honi labdarúgást kedvelőknek vagy legalább követőknek, hogy a magyar futballista álma, a légiós élet. Belekóstolni idegen kultúrákba, profi körülmények között dolgozni és persze nem utolsó sorban jóval több pénzt keresni, mint idehaza. Bizony, ilyen világot élünk, a pénz mindenek felett. Mielőtt felemésztené mondandómat a demagógia ingoványa, meg kell említenem egy örök igazságot, amely alátámasztja ezt a tézist. “Egy labdarúgónak tizenöt éve van arra, hogy megalapozza életét.” Ezt a mondatot valószínűleg tanítanák a futballakadémiákon, ha lennének ilyenek hazánkban, mert minden focista ezt a nézetett vallja magáénak. Mert a labdarúgónak befellegzett, ha egyszer szögre akasztja a stoplist. Ő már öreg ahhoz, hogy tanuljon (eddig nem tanultam, most már nem fogok), szakmájában csak edzőként tud tovább működni, de ahhoz tehetség, szakképzettség és ész is kell, aminek pedig mint az már kiderült, igencsak híján vannak a fiúk (tisztelet a kivételnek).Érdekes módon, a vízilabdázók össze tudják egyeztetni a továbbtanulást, az edzésekkel és a meglehetősen sűrű versenynaptárral – nem is itt tartanak. De térjünk vissza az eredeti problémához, és gondolkodjunk az ő fejükkel! Tegyük fel, hogy magyar labdarúgók vagyunk, és nem akarunk sem éhen halni, sem dolgozni húsz év múlva! Akkor inkább már csak söröznénk a haverokkal és a régi rajongókkal megbeszélnénk a söntéspultnál, hogy egykor igencsak bitangjók voltunk, és világklasszisokká is válhattunk volna, ha a magyar átok utol nem ér bennünket. Mi a túrót csináljunk, hogy ezt elérjük? Először is az anyagilag gyengélkedő NB 1-ből el kell szerződnünk külföldre, ahol halálra kereshetjük magunkat. Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor mindenki légiósnak állna. Sajnos teljesíteni kell egy bizonyos szinten, amelyet meghatározni emberi ésszel nem lehet. Leginkább nem árt, ha a címeres mezt már magára húzta az ember, abból nagy baj sosem lehet. (Ha ezt nem érjük el, meg sem érdemeljük, hogy cikket írjanak rólunk.) Aztán kell egy jó videós, aki szépen kivágja a rólunk készült felvételekből, amikor luftot rúgunk a gólvonalon, öngólt vétünk, leköpjük a bírót, piros lapot kapunk, verekszünk, véletlenül agyonrúgjuk az ellenfelünket, meg az összes többi csúfságot, ami csak megesett velünk azon a szép zöld gyepen. Végül leszerződünk tisztes díjért egy menő játékos ügynökhöz, aki majd szépen el is ad minket, lehetőleg a próbajáték mellőzésével, mert az már rizikófaktornak számít. Miután életünk álmát végrehajtottuk azzal, hogy elhagytuk a hazai posványt, szembesülünk vele, hogy luxuskörülmények között művelhetnénk a szakmát, ha lenne rá módunk, mert először is be kellene verekednünk magunkat a kezdőbe. Az edző be is állít hamarosan bennünket, mert többnyire olyan csapathoz kerülünk, amely nem képvisel komoly játékerőt az aktuális versenykiírásban. Ezt megfellebbezhetetlenül igazolja az a tény, hogy mi is tagja vagyunk a keretnek. Jönnek a vereségek, ezért a trénernek előbb-utóbb változtatni kell az összeállításon, ráadásul az értünk fizetett pénzt sem akarják kidobni az ablakon. Játszunk! Nem is megy rosszul! Már épp kezdenénk örülni, amikor két alternatíva kínálkozik a jövőre nézvést: az első eset, hogy a gyenge eredmények miatt meneszteni fogják az edzőnket, a másik, hogy megsérülünk. Az első variáció logikus velejárója, hogy az újonnan érkező mester már nem fog szeretni bennünket, mert magyarok vagyunk (ez a fociban már egy logikus érv lehet), de leginkább a teljesítményünk miatt. Innentől kezdve befellegzett nekünk, mert nélkülünk jobb esetben megindul a szekér, rosszabb esetben pedig kiesünk. Egy év múlva tehát szedhetjük a sátorfánkat, és mehetünk olyan helyre, ahol még ma is tudnak örülni egy magyar labdarúgónak: ez a hely többnyire Cipruson, Izraelben vagy egy skandináv országban van, esetleg Ausztria busásan fizető alsóbb ligáit is célba vehetjük. A második eshetőség sokkal kézenfekvőbb. Hétről-hétre pályára lépünk, de legalábbis rá vagyunk kényszerítve a kőkemény edzésekre, mert a munkáltatónk ezt megköveteli a szerződésnek megfelelően. Mire megszoknánk a légkört, és kezdenénk formába lendülni, a szerveztünk megköszöni a merész próbálkozást, és kivon bennünket a forgalomból legalább egy félévre. Természetesen nem a szuperrangadón rúgnak agyon bennünket, hogy mártírokká váljunk a szurkolók és a klubvezetés szemében, hanem az edzésen rosszul lépünk, ugrunk, rúgunk. Sajnos ifjúkorunkban nem kaptunk megfelelő fizikai felkészítést, mert többnyire cicázásokkal, kocogással, félérintőzésekkel, négykapuzásokkal, meg az edző régi sztorijainak hallgatásával ütöttük el az időt, a kőkemény fizikai felkészülés helyett. Pedig dokibácsi azt mondta a szerződéskötést megelőző teszten, hogy rendben vagyunk. Még szerencse, hogy azt a legjobb műszerek sem tudják kimutatni, amit tíz évvel ezelőtt nem csináltunk. Na, nem baj, a műtét után majd mindent újrakezdünk, addig meg valutában kapjuk a fizetést , járunk szépen a rehabilitációs központba, és legalább nem döglünk bele a többiekkel az edzésbe. Bár ők elég jól bírják. Gyorsan elszalad ez a fél év, ha szerencsésebbek vagyunk csak pár hónap. Vissza ugyan már nem kerülünk a kezdőbe, mert a kiesést elleni hajrában nem szabad megkockáztatni a játékunkat, így majd jövőre próbálkozunk. Mindenesetre, ha kiesünk, akkor azonnal elszerződünk, mert a másodosztály azért derogál nekünk. Inkább legyen Ciprus, de élvonal, mert a válogatottba be kell férni. A padról ugyanis nehéz. Ha mázlink van, még nívósabb bajnokságból is hívhatnak bennünket, mert mindenhol lehet olyan edző, akinek az is elég, hogy jó nevű csapatban nem játszottunk. Átigazolunk, és minden kezdődik elölről. Előbb-utóbb kénytelenek leszünk hazatérni, mert máshol már nem fogunk kelleni. Visszajövünk. Itt lesz egy jó szezonunk, mert a kinti edzésekből simán megélünk. Újra bekerülünk a válogatottba, nem jutunk ugyan ki az aktuális világeseményre, de az azerieknek rúgott gólunk meggyőzhet egy külföldi trénert arról, hogy velünk lesz nyerő a csapata. Indulhatunk megint a légióba, ahol aztán újra kezdődik minden. Harmincöt évesen visszavonulunk, építünk egy szép házat, ahol a gyerekek önfeledten focizhatnak a kertben, nyitunk egy kocsmát meg egy éttermet, amit a személyzet simán elvezet. És talán még edzők vagy szakkommentátorok is lehetünk. Úgy tűnik, szépen kihoztuk ebből a tizenöt évből, amit lehetett. |
Sport rovat
