|
Teajárat hajléktalanoknak
Szerző: Engler Márta | Feltöltve: 2006-05-10 | Megtekintve 1531 alkalommal. | Nyomtatás
A Katolikus Egyetemi Lelkészség klubja előtt álldogálok a Dugonics téren, a többieket várom. Vannak, akik az esti miséről jönnek, másoknak órája volt. Kedd este van, mindjárt nyolc óra. Kezd sötétedni, de már nincs az az átláthatatlan feketeség, ami télen volt, és talán a csontig hatoló hideget is elfelejthetjük jó időre. Lassan megérkeznek a többiek, lemegyünk a kis alagsori klubba. A fal mellett már katonás rendben sorakoznak a délután előkészített szatyrok, a kedd este ugyanis már délután elkezdődik, legalábbis az előkészületek ilyenkor zajlanak. A hajléktalangondozó csoportnak azok a tagjai, akiknek van egy kis szabad ideje, összejönnek kenyeret kenni és teát főzni. Baráti társaság, a hangulat mindig nagyon jó, így a munka is könnyebben megy. Az egyik boltba megy narancsért, a másik teát főz, a többiek pedig munkamegosztásban a szendvicseket készítik: egy hagymát vág, kettő megkeni a 12 kiló kenyeret, a többi sózza és hagymázza az ennivalót, aztán pedig becsomagolja és az óriási reklámszatyrokba pakolja. A forró teát csak este öntjük át a termoszba, a maradékot pedig ásványvizes palackokba. Most is ezzel foglalatoskodik két ember, a többiek beszélgetnek, én pedig Julcsival, a csoportunk vezetőjével próbálom két részre osztani a mai napi ételt, hogy mit vigyünk a Dugonics térre, és mennyi kerül azoknak, akik az Árvízi emlékmű környékén laknak. Indulásra készen körbeállunk, megfogjuk egymás kezét és elmondjuk a Miatyánkot. Annak ellenére, hogy a csapat nagyobbik része nem vallásos, ez mégis mindannyiunk számára elfogadott része a kedd estéknek. Talán mert több van benne, valami ilyesmi: „Én itt vagyok, és te is itt vagy. Örülök neked, jó együtt dolgozni. Ugyanazért vagy itt, amiért én. Tudod, ha bajba is kerülnél ma este, én itt vagyok veled. És én is számítok rád.” Kézszorítás, egy-egy bíztató mosoly, a ma esti feladatok elosztása, és már indulhat is a teajárat – ez ugyanis a hivatalos megnevezése annak a fajta önkéntes csoportnak, amilyenek mi is vagyunk, a pályázatokra is ezt kell ráírnunk. Nem vagyunk szociális munkások, és az ételosztáson kívül másban aligha tudunk segíteni a hajléktalanoknak, a jogi vagy egyéb képviseletük nem a mi hatáskörünk, és nem is ez a célunk. Azért vagyunk, hogy tudják, számíthatnak ránk, és bár sokan azt érzékeltetik velük, hogy értéktelenek, mégis vannak, akiknek ők is fontosak. A Dugonics téren már 10-15 ember vár ránk, de még legalább ugyanennyi későn érkezőre számítunk. Széles mosollyal üdvözölnek minket, már vártak, mondják. Többségüket nem most látom először, régi ismerősök a kedd estékről. Lepakolunk a szökőkút szélére, a megszokott koreográfia alapján én a kenyeret osztom. Az ölembe veszek néhány zacskó zsíros kenyeret, és minden felém nyújtott kérges, piszkos tenyérbe adok egyet. Fölém magasodik a sok nagykabátos férfi, alig látszom ki közülük, mégsem félek. Nem bántana egyik sem, úgy vigyáznak, hogy meg ne lökjenek, mintha csak porcelánbaba lennék. Már a kenyérosztás közben odaállnak mellém néhányan, hogy míg én dolgozom, addig is tudjunk beszélgetni. Jenő is így tesz, régi ismerős már, hatvan év körüli lehet. Arról beszél, milyen jó, hogy meleg lett, alig várta már a tavaszt. Én is örülök ennek, talán nem fagynak meg annyian az utcán. Több olyan hajléktalant is ismerünk személyesen, aki az egész telet sátorban vagy egy összetákolt faviskóban töltötte. Jenő a Nagyáruház alatti parkolóban alszik, decemberben az egyik csoporttársunk vett neki egy vastag kesztyűt, mert nem bírta tovább nézni, hogy mindig kék a férfi keze a hidegtől. - Nem felejtem ám el azt a tavaszi hóvirágot! – mosolygok rá. Pont szerdára esett az idei nőnap, és kedden azt kérdezte, hol lesz órám másnap, mert elém jön, ha megengedem. Ott volt a megbeszélt időpontban, egy csokor hóvirággal várt. Előtte fáradt voltam és nyűgös, de nagyon felvidított ezzel a gesztussal. Időnként félbeszakítják a beszélgetést az épp akkor érkezők, akik kenyeret kérnek tőlem. Az egyik nagyon siet, azt mondja, éjszakás portás, csak egy kis ennivalóért jött, hosszú lesz a műszak. Jenőtől elnézést kérek, hogy otthagyom, de körbe kéne néznem, nincs-e más, aki még csak most jött, és még nem kapott kenyeret. Néhánytól meg is kérdezem, hogy adtam-e már, de azt mondják, igen. Nem mindegyiknek emlékszem az arcára, így nyugodtan mondhatnák azt is, hogy még nem kaptak, nem venném észre, mégsem teszik. Az egyik férfin akad meg a szemem. Idős, ősz hajú, tisztességes kinézetű, a többiekhez képest jól ápolt. Régi ismerős ő is, de a nevét nem tudom. Félrevonul a szökőkút lépcsőjéhez, a többinek félig hátat fordítva ül, enni kezd. Látom rajta, hogy éhes, akkorákat harap, mint én háromszorra. Nincs más most a világon, csak ő meg a kenyere. Nem bírom levenni róla a szemem, képtelen vagyok rá. Néha úgy érzem, nincs jogom nézni, ahogy esznek, nem szabadna észrevennem a türelmetlen, kapkodó mozdulatokat, amikkel a szalvétát bontják. Már-már szemtelenül nézem, de ő észre sem vesz. - Húgocskám, de rég láttalak! – kiált fel a hátam mögött az ő jellegzetes rekedt hangján egy másik kedves ismerős, Antus, én teljesen összezavarodom, annyira belemerültem az előbbi gondolatokba. Beszélgetésbe elegyedünk, elmeséli, hogy kitiltották a szállóról, mert hangoskodtak és ittak. Szigorú az ellenőrzés ezekben az intézményekben, a belépőknek még a szondát is meg kell fújnia. A vezetőség így próbálja meg csökkenteni a veszélyt, hogy ittasan összeverekednek a szálló lakói. A legvégső esetben, a legnagyobb hidegben azonban sokszor eltekintenek ettől, hiszen pont azokat fenyegeti legjobban a meghűlés és fagyhalál, akik ilyen állapotban kint alszanak a szabad ég alatt. Most viszont már nincs olyan hideg, a szabályokon ilyenkor szigorítanak. - Hol hagytad a gitárodat? – nézek a hátára, mindig ott viszi a hangszerét egy tokban. - Ott a padon vigyáz rá Jóska – mutat a fa alatti pad felé, ahonnan az emlegetett férfi nagy lendülettel integet nekem, én visszaintek. Egy nagyobb társaság tagjai mindketten, Antus a „főnök”, csak csoportban lehet életben maradni az utcán. Sokáig a híd alatt laktak, csak a legveszettebb hidegben mentek be a krízisszállóra. Antus nagyon sok mindent átélt, ő tudna csak igazán mesélni az otthontalan lét mélységeiről. Volt egy kislánya, akit egy-két éves koráig egyedül nevelt, imádta, bármit megtett volna érte, de annyira rossz körülmények között éltek, hogy a gyerek érdekében úgy döntött, nevelőszülőkhöz adja. Nem sokkal később kiderült, hogy a kislány leukémiás, és tavaly karácsonykor meg is halt. Nyolc éves volt. Akkor az apa annyira összetört, hogy már nem érdekelte semmi, se a munkája, se az élete, csak ivott, és persze egyre lejjebb csúszott. Így került az utcára, azóta gitározik és énekel a Kárászon, hogy meglegyen a napi betevője. Mindig megrendít, mikor ez a kemény és szívós férfi könnyekkel a szemében emlegeti, hogy olyanok vagyunk neki, mintha a gyerekei vagy a húgocskái lennénk, azért is hív minket így. Küldök egy plusz adag kenyeret Jóskának, és továbbállok, megnézem, hogy állnak a többiek a teaosztással. Megegyezünk, hogy kezdhetem osztani a maradékot, mert lassan mennünk kéne. Egész csomag már nem jutna mindenkinek, így felezem az adagokat, egy-egy szalvétába csomagolt szendvicset adok azoknak, akik még kérnek. Marika néninek két zacskóval adok, a másikat a fiának viszi. - Tessék várni, beleteszem a hátizsákba, nem kell levenni! – mondom, ő hálásan fordul meg, hogy segítsek neki elpakolni. Nehézkesen mozog, mankóval jár, a csípője fáj nagyon. Neki mindig dupla adagot adunk, otthon az izomsorvadásos fia várja éhesen. Nekik a legtöbb keddi ismerőssel ellentétben van lakásuk, de fűtésre, vízre és villanyra már nem telik, Marika néni ezért jön zsíros kenyérért. Vannak még páran hasonló helyzetben, de a többség szállón él, vagy az utcán. Beleügyeskedem a csomagot a hátizsákba, aztán már szólnak is a többiek, hogy menni kéne, így elbúcsúzom az itteniektől, máshol is várnak ránk. Egy-két hajléktalan csatlakozik hozzánk, ugyanarra laknak, amerre mi is megyünk, meg addig is tudunk beszélgetni. A Dóm árkádjai alatt az egyik kőpadon alszik egy férfi, nem akarjuk felébreszteni, leteszünk a feje mellé egy szatyrot, kenyér, egy palack tea és egy narancs van benne. Akikkel a Dómnál szoktunk találkozni, most megelőztek minket, és a Dugonics térre jöttek, hogy többet tudjunk beszélgetni, így most a Fogadalmi templom környékén nincs más dolgunk. Egy éve még az Aradi téren is várt ránk egy idős férfi, Pista bácsi, de neki szerencsére sikerült bekerülnie egy idősek otthonába. A következő állomás az Árvízi emlékmű környéke, a kísérőinktől már elbúcsúztunk, csak a csapat tagjai maradnak. Ilyenkor, útközben szoktuk megbeszélni, hogy mi történt addig, ki melyik hajléktalannal beszélgetett, mit mondtak, hogy vannak. Ha történik valami megrázó vagy örömteli, azt is ilyenkor osztjuk meg egymással, könnyebb így feldolgozni, mint egyedül. Amíg nem áradt a Tisza, lementünk a híd alá is, de mostanra már elmenekültek onnan az ott lakók, így a Pathológiai Intézet előtt gyűlnek össze a környék hajléktalanjai, ott várnak minket. Arrafelé sok a garázs meg a 2x2 méteres, deszkákból összetákolt faviskó, többnyire ilyenekben élnek. Vannak, akik ki tudnak jönni elénk, de a beteg és gyenge idős asszonyhoz, Gabihoz és néhány társához mi szoktunk „házhoz” menni. Most is megbeszéljük, hogyan osztjuk szét a csoportot négyfelé: egy része marad a Pathológia előtt, a másik három páros három különböző fabódéhoz viszi el az ennivalót. Én maradok négy másik csoporttaggal, mi itt beszélgetünk. Zsuzsa már messziről integet, ő aztán igazi szabad szájú asszony, főleg ha a pohár fenekére néz egy kicsit. Mindig tiszta ruhában jár, patyolatfehér még a zoknija is. Tisztességes, dolgos nő, de csak alkalmi munkát talál. Nagyon nehéz biztos állást találni, ha az embernek nincs bejelentett lakcíme. Két végzettsége is van: kertész és virágkötő, mégis csak napszámos munkát kap fóliasátorban, azt is csak addig, míg tart az idény, télen nincs munkahelye, segélyből él. Ötvenéves, tud és akar is dolgozni, de a munkáltatók szerint már túl öreg. Mivel nagyon szeretett volna valami stabil állást, télen elhatároztam, hogy segítek neki, megnéztünk néhány álláshirdetést, el is kísértem egy állásinterjúra. Csak egy egyszerű mosogatói állást szerettünk volna megkapni, de Zsuzsa helyett egy 35 év körüli nőt vettek fel, aki most jött haza Németországból. - Jöjjön, tündibündi, üljön ide mellém! – integet nekem, és mutatja a padot, ahol ücsörög. Mindig ezzel a becenévvel szekálnak a többiek, amit ő ragasztott rám, most is megjegyzik, hogy eljött az én időm, itt mindig én vagyok a kedvenc. - Máris jövök, csak hozok egy kis kenyeret meg teát! – kiáltom oda neki, aztán dolgom végeztével lekuporodom én is a padra – Zsuzsa, mi van a munkával? Sikerült valamilyet szerezni azóta, hogy nem voltam? - Ugyan – legyint –, csak a fólia van, már el is kezdtük a munkát, ma palántáztunk. Képzelje, hat helyre is hívtak! - Az igen! Azért ez a munka is jobb, mint a semmi… Egyébként jól van? Csak mert olyan jól néz ki. - Jól is vagyok! A lányomnak már szép nagy pocakja van, most derült ki, kislány lesz a picike! – mesél büszkén. A lánynak már van két gyereke, de ők lakásban laknak. Zsuzsa egyszer azt mondta, agyon is csapná a lányát, ha nem vigyázna a otthonára, és kikerülne ő is az utcára a kicsikkel. Nagyon szegények, de legalább van tető a fejük felett. Sok mindenről esik még szó, kérdezget, hogy megy az egyetem, jól viselkednek-e a tanárok, beszélgetünk a többi környékbeli hajléktalanról, Zsuzsa élettársáról és persze a jövő heti húsvéti melegvacsoráról, amit a Dóm előtt fogunk osztani. Lassan visszajönnek a többiek is, senkinek nem esett baja, indulhatunk hazafele. Elbúcsúzunk, Zsuzsa a lelkemre köti, hogy vigyázzak magamra, még puszit is ad. Nem sietünk, ráérősen bandukolunk az egyre jobban kivilágított utakon vissza a belvárosba. Jó a hangulat, megint folyik a beszélgetés, most már nem csak hajléktalanos témákról. Az Aradi téren állunk meg, vannak, akik villamossal mennek, mások még visszaszaladnak a klubba kimosni a termoszt, amiből kefires poharakba töltögették egész este a teát. Mielőtt szétszéled a társaság, körbeállunk, egymás kezét fogva megint elmondunk egy imát, most már azzal a megkönnyebbüléssel, hogy semmi baj nem történt, sőt megint kaptunk sok „útravalót”. Megszorítjuk egymás kezét, most már mehetünk haza. Tudom, a többségükkel még többször találkozom pár napon belül, de egy biztos: legkésőbb egy hét múlva itt lesznek. Akárcsak én. |
Riport rovat
