|
„A zene a szerelmünk”
Szerző: Gelegonya Edina | Feltöltve: 2006-05-11 | Megtekintve 1934 alkalommal. | Nyomtatás
Valahol el kell kezdeni. Mindet kezdet nehéz. A sikerért meg kell dolgozni. – Néhány a közhelyes bölcsességekből, amelyek az elindulással járó buktatókat, a sikerhez vezető rögös utat hivatottak kifejezni. A közhelyekben mégis az a szép, hogy többnyire igazak. A fent idézett három frázis például jól jellemzi azok munkáját, akik egyelőre amatőrként próbálnak boldogulni, előbbre jutni a könnyűzenei életben. A Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN) tehetségkutatója, április 20. A harmadik elődöntő másfél óra múlva kezdődik, de egy-két induló már megérkezett az Ifjúsági Házba. Itt van a Heaven’s Drink is, az 1993-ban alakult, majd néhány éves szünet után 2000-ben újjászerveződött szegedi formáció – őket azért kezdőnek már nem lehet nevezni. A színházi életben jártasabb közönség a Nemzeti Táncszínház és a Szegedi Kortárs Balett közös produkciójából, a Juronics Tamás rendezésében bemutatott Tybalt című darabból ismerheti őket, amelyhez Prokofjev művén kívül az ő szerzeményeik szolgáltatják a zenei alapot. „Úgy vagyunk vele, ha már semmit nem is érünk el, ezt már senki nem veheti el tőlünk. Mi ezt megcsináltuk, már letettünk valamit az asztalra” – mondja a banda basszerosa, Móricz Ferenc. Persze vannak további céljaik a zenei életben, nemhiába jelentkeztek a tehetségkutatóra. A szervezők közel háromszáz formáció közül választották ki a selejtezők résztvevőit, s az együttes már azt is nagy eredménynek tartja, hogy őket is beválogatták. „Persze, nyilván szeretnénk megnyerni” – teszi hozzá Szabó János énekes. Az est végére aztán kiderül, hogy ehhez egy lépéssel közelebb kerültek, hiszen a Suburban Neon mellett a Heaven’s Drink is továbbjutott a döntőbe, amelynek tétje a pénznyeremény és a hirdetési csomag mellett egy fellépési lehetőség a 2006-os SZIN-en. A látszat ellenére azért egy, a szó nem pejoratív értelmében vett amatőr zenekar élete nem csak játék és mese. Hamar kilyukadunk a dolgok rákfenéjéhez: nincs pénz, szponzorok híján saját erejükből kell finanszírozni minden kiadást. A szegedi klubéletről nincsenek túl jó véleménnyel, azt mondják, kevés helyen lehet fellépni. A szóló- és ritmusgitáros Lantos Lajos még sarkosabban fogalmaz: „A szegedi zenei élet egy halott dolog.” Többnyire kocsmákban tudnak közönség előtt játszani, de az a véleményük, ha nem járkálnának utána, nem lennének ismerőseik az adott helyen, akkor még talán ez a lehetőség sem lenne. „Bizonyos helyeken előre le kell tenni mondjuk ötvenezer forintot, hogy a bevételüket biztosítsuk, és onnantól kezdve őket nem érdekli, ha egy ember nézi meg a koncertet, mert akkor már elméletileg minden fizetve van” – fejti ki Lantos Lajos. Április vége van, s a bölcsészkarról jövet megakad a szemem egy plakáton: a Szeged Városi Rock Klub hirdeti fellépőit. Na, hát ez sem igazán aktuális már, hiszen a nagy múltú szórakozóhelynek március közepén ki kellett költöznie a Vörösmarty utcai épületből, és egyelőre még bizonytalan, hol s mikor nyit ki újra. A Heaven’s Drink tagjai szerint a helyzet valamivel jobb volt, amíg nyitva volt a Rock Klub, hiszen addig mégiscsak volt egy hely, ahol „az ember odaállt, kirakta a kis cuccát, és játszott”. A városban sétálva azonban most is számtalan koncertkiírás köszön vissza ránk a villanypóznákról, a hirdetőtáblákról. Néhány alkalommal már a Sárkány Pubban is bemutatkozhattak zenekarok, bár mint a szórakozóhely munkatársa elárulja, ez náluk még gyerekcipőben jár, s ezért egyelőre nem is propagálják annyira. Nem túl hosszú, egy-másfél órás koncertekről van szó, és az együttesek nemcsak úgy bejönnek az utcáról, hanem valamilyen, egyébként is a Sárkányban tartott rendezvény, például egyetemi szakestek keretein belül hozzák a szervezők a zenekart, és a saját közönségüket. Megéri? „Ez változó. Az emberek többnyire a szakest miatt érkeznek, és a koncert inkább csak egy plusz adalék a szórakoztatásukhoz”. Budapesten valóban sokkal jobb a helyzet? Miközben a háttérből már hallatszanak a hangolás félreismerhetetlen jelei, Szabó János megjegyzi, ma leghamarabb persze olyan ajánlatot fogadnak el, ahol már nekik fizetnek a fellépésért – és erre leginkább a fővárosban van lehetőség. Tavaly júniusban indult útjára ezt az állapotot is ellensúlyozandó a Program A Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért (PANKKK), amelynek célja, hogy segítse az amatőr, elsősorban vidéki formációk boldogulását. Az ismert hazai könnyűzenészek aktív közreműködésével kidolgozott program egyik szerves eleme, hogy támogassanak olyan klubokat, amelyek vállalják, hogy évente minimum tizenkét könnyűzenei koncertet rendeznek, amiből legalább kettőnek amatőr előadók fellépésének kell lennie. A program emellett céljául tűzte ki, hogy segítsék a zenekarokat jobban felszerelt próbahelyhez juttatni, illetve érdekeltté tegye a lemezkiadókat az amatőr együttesek hanganyagainak megjelentetésében, és a rádiókat abban, hogy magyar könnyűzenét sugározzanak. Az első támogatások idén futnak ki. Az Heaven’s Drink tagjai előtt a program részletei nem ismertek. Az albumkiadásról pedig az a véleményük, hogy az együttesek jobban járnak, ha saját maguk jelentetik meg hanghordozóikat, mert szerintük a kiadók kifejezetten megnyírják a zenekarok anyagait, és lehetetlen kritériumok elé állítják őket. Hivatalos albumuk eddig nem jelent meg, egy CD-t azonban már összeállítottak az eddig felvett dalokból, és egy házi DVD-t is készítettek, ami a Dugonics téri fellépésüket örökíti meg. „Klubot találni még nem jelentett gondot, mert ahol eddig játszottunk, mindegyik tulajdonosát ismertük. Megkérnek rá, elmegyünk, nekünk is jó, nekik is jó: mi tudunk hol fellépni, látnak bennünket, nekik meg gondolom, ha nem is olyan sokat, de biztos jelent valamennyit, hogy több ember jön el esetleg miattunk is – mondjuk ez már nagyon jó, ha így történik” – meséli Virág Tibor, a Nézőpont kérdése nevű, orosházi és gádorosi fiatalokból álló együttes tagja. „Szegedre hívtak egyszer bennünket, ott már biztosan másként működött volna ez – de sajnos nem tudtuk hogyan átvinni a felszerelést, így végül nem lett belőle semmi”. Ezzel újabb probléma merül fel, a cuccok szállítása – aminek gyökere mégis ugyanaz: persze, a pénz. A néhány évvel ezelőtt alakult zenekart utoljára akkor hallottam élőben, amikor még más néven futottak. Akkor még többnyire feldolgozásszámokat játszottak, ma viszont már a saját dalok dominálnak, s koncertjeiken legfeljebb egy-egy Red Hot Chili Peppers- és System of a Down-szerzemény hangzik el. „Bár én szeretnék többet is, mert szerintem tökre feldobja a hangulatot a bulikon. A mi számaink is jók, de azokat az emberek még kevésbé ismerik. Viszont ha van egy-két feldolgozás, akkor talán a mieink is jobban tetszenek” – mondja a főiskolás Tibi, aki fél éve került az öttagú, saját definíciójuk szerint dallamos metált játszó formációba, az akkor kivált énekes helyére. Egy kezdő banda esetében az egyik legnagyobb nehézséget a hangszerek megvásárlása jelenti. A Békés megyei együttes eddig nagyjából nyolcszázezer forintot költött erre a célra, pedig csak a legalapabb felszereléseket vette meg, s mostanában estek túl egy hitelfelvételen is. A zenekarhoz közel álló Szőke Anett mondja később, ha lehet, használt cuccokat próbálnak vásárolni a fiúk, hiszen az nem baj, „ha egy kicsit meg van karcolva a borítás”. Ha a hangszerek már megvannak, fellépőhely is akad, s még a cuccokat is oda tudják szállítani, még mindig hátravan a megfelelő próbahely megtalálása – a megfelelő szó erősen idézőjel között értendő. A Nézőpont kérdése úgy oldotta meg a dolgot, hogy a zenekar egyik tagjának elég szűkös, erősítőkkel telepakolt albérleti szobájában gyakorolnak, „úgyhogy szétcseng a fülünk, mire végzünk”. Tibi elárulja, a heti két darab, legfeljebb este kilencig tartó próba miatt a főbérlők néha igen, a szomszédok viszont nem szoktak panaszkodni, mert a sarki házaknak megvan az az előnyös tulajdonságuk, hogy a következő épület portája viszonylag messzire található. „A szomszédos kocsmában pedig még tetszik is, amit játszunk”. Tehetségkutató versenyen a jelenlegi felállásban még nem indultak, hiszen idő kell ahhoz, hogy összeszokjanak. „Például én dalszövegírással azelőtt soha nem foglalkoztam – amik most készültek, azok sem valami nagyon jók, de legalább elkezdtem csinálni. Bele kellett rázódnom, hogyan áll össze egy szám, be kellett őket gyakorolni.” Jövőre viszont már mindenképpen szeretnének indulni a szarvasi Granárium Zebra Club tehetségkutatóján, és a most felvett két demószámukat is el akarják küldeni különböző fesztiválokra, hiszen ott azért szélesebb körben megismernék őket. És máris felvetődik a kérdés, hogy milyen ambíciói is vannak egy amatőr együttesnek? Azt mondja, amikor elkezdték, nem akartak nagy célokat elérni, csak annyit, hogy megvalósítsák, és jól érezzék magukat. „Nem görcsöltünk rajta, hogy nehézséget jelent-e elindulnunk, vagy hogyan induljunk el?” Ma már terveik között szerepel, hogy minél szélesebb körben megismerjék őket, ezért jó lenne, ha ki tudnának adni egy albumot – nem, nem országosat, csak hogy legalább a környéken be tudjanak mutatkozni. A PANKKK-ról tőlem hall először. Tartják a kapcsolatot más együttesekkel is, elsősorban a kistérség formációival, beszélgetésünk estéjén esedékes koncertjükön együtt lépnek fel két másik helyi csapattal, a Bartfire-rel és a Castaway-jel. Ezek szerint nincs rivalizálás közöttük. Olyannyira, hogy a hobbizenekarok mintájára olykor még egy negyedik is összeáll a három banda tagjaiból. Ha valaki zenélésbe kezd, sikerével egyenes arányban növekszik a rajongótábora. Egyeseknek az is összejön, hogy sikongó leányok megtöltenek egész sportcsarnokokat, csak hogy lássák őket, az istenített kedvenceket. Hol tart most ebben a folyamatban a Nézőpont kérdése? „Körülbelül tizenöt fős rajongótáborunk van, amelynek törzsmagját a zenekartagok barátnői alkotják” – mondja mosolyogva Tibi. A számos nehézség ellenére mindkét együttes bizakodó, folytatni akarják azt, amit elkezdtek – a zenélést. Az elsődleges erre motiváló tényezőt pedig Szabó János fogalmazza meg a legkifejezőbben: „Sok éve csináljuk, s ez a szerelmünk”. |
Riport rovat
