|
Szeretjük a magyar focit
Szerző: Szabó Endre | Feltöltve: 2006-03-08 | Megtekintve 1514 alkalommal. | Nyomtatás
Különböző internetes fórumokon az az általános nézet terjeng, miszerint az átlag magyar nem szereti a hazai focit. A felháborodott beírók, szakértők sopánkodnak, mert a többség nem jön már lázba egy bajnoki rangadótól, és nem őrül meg hétről-hétre a karátos lábú fiúk küzdelmeitől. Nem új keletű ez probléma, de most, a véget nem érő botrányok és bohózatba illő események miatt még többet foglalkoznak az emberek a magyar labdarúgásként aposztrofált kabarészínházzal. Leginkább az bántja a lokálpatrióták lelkét, hogy sokan, roppant elítélendő módon, külföldi kedvenceket választanak magunknak, az ifjabbak pedig még azzal sincsenek tisztában, mely csapatok képzik a honi élvonal veretes névsorát. Nem tudom mennyire helytálló, ez a vélekedés, mindenesetre jobbnak tűnik elejét venni a problémának, ezért inkább némiképpen vázolnám kedvenc sportágunk jelenlegi helyzetét Dunán innen s túl. Húsz éve nem vagyunk ott egyetlen jelentős felnőtt világversenyen sem a válogatottal, több mint egy évtizede nincs csapatunk a Bajnokok Ligája csoportkörében, a komoly európai klubok pedig manapság csak edzenek egyet magyar ellenfeleikkel, ha ide veti őket Fortuna a nemzetközi kupákban. De, ha már újra elkezdődött az élvonalbeli küzdelemsorozat, adjuk meg a köznek, amit akar, nézzük a fantasztikus küzdőket: az éllovasok táborát képző Újpestnek, a Videotonnak és a Debrecennek minden esélye megvan arra, hogy megnyerje a bajnokságot, majd pedig hatalmasat küzdve elbúcsúzzon a BL selejtezőkörében. Az MTK ifjú tehetségek nevelésére specializálódott, s az értük kapott összegekből tartja fenn magát, ezért vélhetően sosem lesz valamire való csapat belőlük, a magyar első osztályban azért sok borsot törhetnek a “sztárok” fennhordott orra alá. A Kispestnek egy rapszodikus természetű talján tulajdonosa van, aki most azt az eszelős tervet vette a fejébe, hogy fél tucat afrikai zsonglőrrel próbálja megváltani a világot, de legalábbis a magyar ligát – a rossznyelvek szerint, ha nem vállnak be a pályán, mennek a főnök húsüzemébe anyagmozgatónak. A Ferencváros csődbe ment, bár erről (véletlenül) senki nem akar tudomást venni sem a ligában, sem a hitelt adó OTP-nél, idestova egy éve. Úgy tűnik, még mindig szükség van a nép egykori csapatára. A Győr befürdött a szebb napokat látott válogatott sztárokkal, a Vasas nemkülönben. Sopronban úgy váltogatják a trénereket, mint másutt az alsóneműt szokás. A Diósgyőr (állítólag) túl van az anyagi krízisen, bár arrafelé is láttak már üres bankszámlákat hó elején. A Pécs legnagyobb sztárjátékosa, a csapat agya a közelmúltban egy videotékában garázdálkodott a személyzet egészségi állapotát figyelmen kívül hagyva – a testet pedig ugye általában az agy irányítja. Jelenleg a Tatabányától sem kell különösebben tartania Európának, a Kiprichéken felnövő nézők csak mosolyogni tudnak kínjukban a maiak teljesítményét látván. A szebb napokat megélt, Manchester-ölő Zalaegerszeg pedig a REAC, a Pápa és a Kaposvár társaságában, abban reménykedik, hogy a következő idényben is részesülhet a megtiszteltetésben, amit magyar élvonalbeli tagságnak hívnak, bár leginkább csak egy húsosfazék szokott beugrani mindenkinek e név hallatán. Nos ők futnak ki a pályákra hétvégenként. Valóban csalogató a lista. A bajnokság tehát már nem szünetel. Sajnos! Eszemben sincs a játék ellen ágálni, csupán megemlíteném, hogy a holt idényben sokkal izgalmasabb dolgok történtek, mint a teljes őszi szezonban. Megdőlt számos újabb világrekord: a soproni klubtulajdonos röpke egy hét alatt négy edzőt rúgott ki, a Ferencvárosnál pedig egy újabb befektetőjelöltjéről (számát nem tudni, hányadik a sorban) derült ki, hogy nincs megfelelő bankgaranciája. A már említett MLSZ egykori vezetőségét szélnek eresztették, Lotharunk pedig már Brazíliában kamatoztatja kitűnő képességeit. A hagyományoknak megfelelően megint megsérült néhány idegenlégiósunk, annak ellenére, hogy alig lépett pályára. Érdekes módon, szinte minden külhonba szerződő klasszisunk, a sors otromba fricskájának köszönhetően súlyos sérülést szenved munkavégzése közepette (Lipcsei Péter, Halmai Gábor, Lisztes Krisztián, Gera Zoltán, stb.), vagy pedig kegyvesztetté válik a megbukott edző helyére érkező új mester szemében (a neveket felsorolni sem érdemes). Ez mindig így volt, gyaníthatóan így is lesz. Magyarázat van: nincs kondi, sokáig pedig nem lehet edzetlen szervezettel bírni a kinti tempót – mondják megint csak a rossznyelvek. A szakértők persze mindent megcáfolnak. A szakértők, akik, némi túlzással, az egyik csapatnál megbuknak vasárnap, hétfőn viszont már egy riválisnál tekintik őket messiásnak. Örök körforgás. Azt sem árt leszögezni, hogy normális esetben, a világon minden sportágnak van vezetősége, amely szervezi, ellenőrzi, lebonyolítja a küzdelmeket, intézi az intézni valókat. A magyar labdarúgásról mindez két hosszú hónapig MLSZ elnök és elnökség hiányában nem volt elmondható. Fájdalmasan világcsúcs közeli teljesítmény ez egy olyan országtól, amely az optimisták véleménye szerint, reményteli esélyekkel kandidál a 2012-es Európa-bajnokság rendezői tisztségére, a velünk évszázadok óta szoros “barátságban” élő horvátokkal egyetemben. A pesszimisták, akik egyre inkább realizmus képviselői, azt látják bizonyosnak, hogy a nálunk sokkal felkészültebb törökök és görögök nem véletlenül estek ki a választás első körében. Nálunk nincs infrastruktúra, a lengyel-ukrán pályázat Achilles-sarka pedig a biztonsági előírásokban keresendő – egy pláza túl közel épült a kijevi arénához. Úgy tűnik, az egyébként is fő esélyesnek tartott olaszokat már semmi sem menti meg a rendezéstől. Aki mindezek után sem kíváncsi a magyar focira, azon még a piócás ember sem segíthet. |
Sport rovat
