|
Ajtón kívül
Szerző: Szabó Endre | Feltöltve: 2006-04-07 | Megtekintve 1871 alkalommal. | Nyomtatás
Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy vészjóslóan közeledik ifjúságunk alkonya, gyermekien gondtalan napjaink immáron meg vannak számlálva. Mindez persze elsősorban a hamarosan végzők táborának szól. Az előadások elbliccelését, a valószínűtlenül megoldhatatlannak tűnő vizsgák szerencsés abszolválása utáni ünneplést, a delíriumban megélt koncerteket, a tavaszi Dugó téri hesszeléseket hamarosan fölváltják az idegtépő állásböngészések, a munkakeresés – vagy éppen kerülés. A bizonytalanabbak fejében pedig egyre inkább ott motoszkál a kérdés: “Mi a pékpali háborodott pöckének a tarajáért…” (copyright Kristóf Gábor) választottam én ezt a szakot, amikor nem is ezen a területen akarok dolgozni? A szerencsésebbeknek persze “csak” azon kell aggódniuk, hogy a tanult szakmájukban mire mennek a még ropogós diplomájukkal. Nem akarok senkit sem fiatal életének eltékozlására bíztatni, sőt óvva intek mindenkit az efféle átgondolatlan, mitöbb gyáva problémamegoldásoktól, de azért nem árt körültekinteni meglehetősen borúsnak tűnő jövőnket illetően. Nemrégiben a JATIK-ban rendeztek egy egyetemi állásbörzét, amelyen volt minden, ami egy színvonalas rendezvényhez szükséges: szép standok, számítógépek, elegáns karrierkalauzok, még egy grafológus is, de az álláskínálat már nem volt olyan sokszínű, mint egyetemünk képzése. A bölcsész hallgatók ugyanis – erős túlzással – gyakorlatilag csak unaloműzés gyanánt térhettek be az üvegpalotába, mert munkalehetőséget nem igen találhattak maguknak. Jelenleg a gyógyszerészek a legkapósabbak, nekik érdemes volt benézniük. Az esélyeink tehát egyelőre nem túl rózsásak, talán azért egy orrhosszal még vernénk a trójai falovat a pardubicei vágtán. Az a helyzet, hogy a legtöbb szakon túlkínálat van a végzősökből, ahol pedig nincs, ott a szakmai gyakorlat hiánya jelenthet elég magas küszöböt a pályakezdőknek. Nem túl jó kilátások, mert bizony a saját csoporttársakkal is meg kell küzdenünk a munkaerőpiacon, ha révbe akarunk érni. Ez a tétel a tanár szakosok esetében hatványozottan is igaznak bizonyul, hiszen nincs szükség ekkora létszámban rájuk, ezt a szakértok is elismerik. De mihez kezdhetünk akkor? Vagy még tovább képezzük magunkat más szakirányok felé orientálódva, vagy pedig fájdalommal teli elhatározással letérünk tervezett pályánkról. Anyagmozgatókra, disztribútorokra és különböző diákmunkákra mindig lesz kereslet. Csak akkor mi a túrónak diplomázunk, hiszen az ilyen munkák nem biztos, hogy felsőfokú képesítést igényelnek. Erre ment el ez az öt szép év? A cégek egyébként nem igazán kapkodnak utánunk, ahol meg kapkodnak, ott nem biztos, hogy érdemes próbálkozni, hiszen számtalan olyan multicég van, amely évente lecseréli az újoncállományát, hogy azután éhbérért újakat toborozzon, akik majd örülnek, hogy nem az utcán vannak. Persze egy év gyakorlatot ezzel is nyerünk, amivel azért mégiscsak gazdagodik az egyébként is formásra komponált önéletrajzunk. Nem lesz könnyű, tehát kilépni az egyetem ajtaján, az utcáról visszanézve bizonyára, sokáig fogunk azon tűnődni, de jó is lenne még öt évet tanulni, mert itt azért mindig lehetett tudni, mire számíthatunk a következő évben. Lesz egy szigorlatom, amit túl kell élni, és utána irány a Sziget, enyém a nyár. Ez most már gyaníthatóan nem így lesz. Felnőttünk? Az ajtón kívül lehet, hogy egy néhányunknak dörömbölni támad majd kedve, mert nem biztos, hogy odakint olyan jó lesz. |
Egyetem rovat
