|
Az irodalom halálos betegség
Szerző: Tóth Gábor | Feltöltve: 2006-05-03 | Megtekintve 1515 alkalommal. | Nyomtatás
Kertész Imre sokszor elutasítja, megkerüli az életrajzára vonatkozó kérdéseket. Azt mondja, inkább ír róla, pontosan azért, hogy ne kelljen róla beszélnie. S valóban, lelkiismeretesen teljesíti vállalását: szinte mindegyik műve – A kudarc, A Kaddis…, a Felszámolás és nyilvánvalóan a Sorstalanság – tartalmaz több-kevesebb biográfiai elemet. Azt azonban, hogy bármelyik művét is önéletrajzi regénynek aposztrofáljuk, határozottan ellenzi. Az önéletrajz ugyanis felidézi a múltat, az emlékeket, ragaszkodva a tényekhez – a regényben viszont Kertész pontosan azt tartja fontosnak, amit a tényekhez hozzátesz, amilyen világot abban megteremt. Előbbi a fikció, utóbbi a valóság bemutatását szolgálja. Erre utal, amikor azt mondja, a regényeiben újra ki kellett találnia Auschwitzot, és ezért jelenti ki: „életemet a regényeim nyersanyagának tekintem”. Március végén megjelent kötetét, a K. dossziét mégsem aposztrofálhatjuk másnak, mint önéletrajzi regénynek. Mégpedig nem is a hagyományos értelemben véve, hanem – a fülszöveg szerint – „önéletrajznak két hangra”, regényes párbeszédnek az író életéről, szüleiről, szerelmeiről, pályájáról, a szellemi szabadság kivívásáról és arról, hogyan függ össze a saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal. A Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent 260 oldal terjedelmű könyvön Kertész Imre több mint egy évig dolgozott. Alapjául az a tucatnyi hangszalagot megtöltő beszélgetés szolgált, amelyet az író barátja és szerkesztője, Hafner Zoltán irodalomtörténész 2003-2004-ben folytatott vele egy mélyinterjú céljából. Az így elkészült kézirat – amelyet Kertész Gstaadban, egy svájci kisvárosban kapott kézhez –, elmondása szerint azonnal inspirációt adott neki a munkához. Szokatlan a könyv dialogikus formája, ám „ha elfogadjuk Nietzsche javaslatát, aki a regényt a platóni dialógusoktól eredezteti”, máris áthidaltuk a mentális konfliktusokat. Amelyek azért néha felszínre törnek az olvasóban, egyrészt a szokatlan forma miatt, másrészt viszont azért, mert nem világos például a fikció és a valóság kertészi megfogalmazása és elkülönítése a regény, mint irodalmi műfaj kapcsán. Ami kárpótol a nehézségekért: a regényben eddig ismeretlen részletek tárulnak fel Kertész gyermekkorából, családja történetéből. Olykor eszünkbe juthat a Thomas Mann-féle Buddenbrook-ház, beszél például apja féltékenységéről, heves veszekedéseiről anyjával, akiről nyers őszinteséggel jegyzi meg egy helyütt: „anyámtól távol állt az irónia, humora pedig egy szemernyi sem volt.” Mesél a szülei válása utáni időkről, mikor fiúnevelő internátusba került. A regény maró, nyugtalanító sorskérdései közül az egyik itt hangzik el: ki a felelős egy gyermek sorsáért, aki világra hozza, vagy az ember maga? „Az ember mindig neheztel a szüleire”, mondja Kertész, mert „…ugyan a világra hozták őt, egyúttal azonban kiszolgáltatták a halálnak”. Súlyos gondolatsor, de van benne rendszer. A teljes depresszión a regény tematikája segít át minket, mivel a borúsabb, mélyebb részeket könnyedebb történetek, anekdoták kötik össze (bár ezeket Kertész nem becsüli sokra és röviden elintézi), így válik a derű is nélkülözhetetlen elemévé a műnek. Hiszen „egészében véve én a derű pártján állok. Az én hibám, hogy ha másokban nem ezt az érzést keltem. De nézd csak: elég korán kivívtam a szellemi szabadságomat, s a pillanattól fogva, hogy az írás mellett döntöttem, a gondjaimat egyszerre a művészetem nyersanyagának tekinthettem. S ha ez a nyersanyag elég komornak látszik is, a forma megváltja és örömre fordítja. Írni ugyanis csak az energiák bőségéből, tehát örömből lehet; az írás – ezt nem én találtam ki – felfokozott élet” – vallja, és eme gondolatára jól rímel a művészetről, irodalomról alkotott elképzelése is: az irodalom „feneketlen felfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség”. A regény egyik csúcspontja, egyúttal újabb izgalmas dilemmája az öngyilkosságról szóló rész, amely a túlélő, majd az újabb diktatúrába csöppenő egyén sorskérdéseit boncolgatja leplezetlen őszinteséggel. Tény ugyanis, a Holocaust túlélői közül sokan menekültek az öngyilkosságba, így Jean Améry vagy Primo Levi is. Auschwitz után életben maradni, hát…egy kissé közönséges. Mondhatnám: magyarázatra szorul – írja Kertész, s hozzáteszi: valószínűleg őt az mentette meg, hogy a náci diktatúrából egyenesen a sztálini diktatúrába csöppent, így nem kísértette meg a remény, mint a szabad világban élőket. Mégis, hogy önkezével vessen véget életének, a diktatúra idején az egyetlen alternatívának látszott a továbbélés szégyenével szemben. S hogy miért nem tette meg mégsem? „Mindig meg akartam halni és mindig írtam helyette egy könyvet”. Abszurd mondat, és nem az egyetlen a regényben. Az olvasó ajkai például óhatatlanul is nevetésre kerekednek, mikor Kertész elmeséli, hogy 1943-ban, röviddel a vész előtt Bocskaiban állt a rabbi előtt bar-micvéján (az izraelita vallásban így nevezik a felavatás szertartását). Aztán ott a Holocaust, amelyre szintén érvényes az abszurd jelző. Kertészt aztán a Kádár-rendszer is képtelen helyzetbe hozta, hiszen egyfelől a regényeit írva folyamatosan demonstrált ellene, radikálisan tagadva azt. Másfelől viszont a megélhetést keresve olyan könnyed színpadi vígjátékokat, blődliket alkotott, melyekkel hozzájárult a konformizmus, a rendszer fenntartásához, kvázi kollaborált azzal. Nem csoda, ha az olvasónak a cím láttán Kafka ötlik eszébe, főként – a K és a „dosszié” miatt egyaránt – A per című elbeszélés. Kertész egy interjúban érdekesnek találta a felvetést és nem is tiltakozott a párhuzam ellen, bár elmondása szerint a címadást a fiókok aljáról ma is nap mint nap felbukkanó, leleplező iratok, akták ihlették. De ha már az abszurdnál tartunk: az is lehetetlen helyzet, hogy az eddigi egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjast bizonyos magyar sajtóorgánumokban Imre Kertészként emlegették, emlegetik. Hogy a magyar értelmiség, írótársadalom csak oly hosszú idő után, oly nagy harcok árán kanonizálta Kertész Imrét. Egyedül a világ ellen. Mégsem sorstalanság ez, hanem – Ady Endre szavaival élve – sorsos zsidóság, sorsos magyarság. Kertész Imre: K. dosszié. Magvető, 2006. 2490 Ft. |
Kultúra rovat
