|
Akit gyötör a tétlenség
Szerző: Bus István | Feltöltve: 2006-10-10 | Megtekintve 1912 alkalommal. | Nyomtatás
 A színészet és az egyetemi élet nehézségeit egyaránt ismeri Goda Szilvia. A magyar szakos hallgató több darabban is feltűnt már, legutóbb a színpadra adaptált Ponyvaregényben és a Callasban láthatta a közönség. Idejét azonban nem csak a diploma megszerzése és a színjátszás tölti ki.
Hogyan készülsz a szerepekre? Változó, nagyban a szereptől függ. A Ponyvaregény Nyuszimuszija sokkal közelebb állt hozzám, mint Suzanne a 8 nőből. Az előbbit elég volt elolvasni és beszélgetni róla az elemző próbákon. Próbáltam a gondolkodásmódjában elmélyülni, hogyan reagálhat dolgokra, miként látja a világot. A 8 nőben adott a szerep. Nem csak a terhesség megjelenítése okozott nehézséget, de ő egy úri lány. Sokkal nehezebben sikerült „megfogni” őt, kevesebbet tudtam róla, egyszerűen nem engedett közel magához, annak ellenére, hogy örömmel választottam a szerepet. Talán nem a leghelyesebb döntést hoztam, de azért vele is boldogultam. Az elején muszáj kívülről szemlélni, utána tudok csak azonosulni vele. Magamon keresztül mutatom be az embereknek, a szerep az általam megformált karakterből és belőlem áll, csak így azonosulhatok vele. Nyilván más másképp játszaná el, az a plusz mindig számít, ami belőlem jön. Az egyéniségem mellékes jelen esetben, de a gesztusok által a szereplő belső életét a színész adja elő. Milyen hatással van a magánélet a munkádra? Nagyon sokat lehet a szerepre építeni a magánéletből. Amikor egy jelenetben féltékenynek kell lenni, el kell gondolkodnunk, hogyan fogadnánk, ha megcsalnának. Az ember felidézi az érzést, ennek fényében átgondolom az adott szituációt. Pontosan ezért használok a magánéletemre is jellemző gesztusokat, de nyitott szemmel járok, figyelem az embereket a buszon, az utcán, mire hogyan reagálnak. Ezek a lopott gesztusok alkalomadtán sokat lendíthetnek az alakításon. Improvizálni vagy szigorúan a szerephez kötődni nehezebb? A Ponyvaregényben egy idétlen, buta lányról van szó, akinek a reakciói nem hasonlítanak az enyéimhez. Elkezdtünk próbálni, Attila (Toronykőy Attila, a darab rendezője) viszonylag szabad kezet adott a megformálásban, de közben segített is. Néha soknak, néha kevésnek, máskor jónak találta, így szépen összeállt az egész. A Callasban a házvezetőnő voltam, ami kevés improvizációra engedett teret. Nem választhattam, mit szeretne az úrnő, hogyan beszéljek vele, egy-két mondattal lehetett csak játszani, egy kis életet belevinni. A színház csapatmunka, de a közönség szereti az egyéniségeket. Azt hiszem, a kettő nem zárja ki egymást. Lehetsz egyéniség, miközben a csapatot erősíted. Főleg a 8 nőnél tapasztaltam ezt. Szinte mind a nyolcan a színpadon vagyunk, nagyon kellemetlen, amikor valakire vártunk egy órát. Ehhez elengedhetetlen a tolerancia. A Ponyvaregényben kitűnő csapatmunka folyt, amikor nem a színpadon voltunk, akkor a háttérben segítettünk egymásnak. Olykor-olykor mi magunk álltunk össze és próbáltunk a rendező nélkül. Valamelyikünk kiült és nézte, közösen dolgoztunk, de ettől még megmaradtak az egyéniségek, nem rendelte alá magát senki a közös munkának. Az utolsó másodpercig készülsz? Ha este van próba, másnap délelőtt vagy délután igyekszem elfoglalni magam: vásárolni megyek, tévézek, zenét hallgatok, főzök, ehhez hasonlók. Igyekszem a főpróbára annyira átvenni a szerepet, hogy otthon már ne kelljen ezzel foglalkozni. Sajnos izgulós típusként ilyenkor nem tudok enni, a hányinger kerülget. Egy pár kiló mindig lemegy főpróba és az előadások idején. Ezen változtatni akarok, mert hosszútávon így nem dolgozhatok, bár gyakorlott színészek sem mindig képesek leküzdeni a feszültséget. A stressz hajt? Le is kopogom, még nem blokkolt, csak hajtott. Lazán nem is tudom felfogni a játékot, talán majd egy bizonyos idő után, de némi stressz mindig lesz. Ez a fellépés velejárója. Legutóbb, A végzet hatalma során magamon is elcsodálkoztam, mert akkor izgultam a legjobban, amikor ültem és néztem az énekeseket. A tétlenséget nehezen viselem. Milyen szerepeket játszol szívesen? A tanodában rengeteg naíva szerepet kaptam. Ez az alkatomnál fogva adott, vérbő komika mégsem lehetek, de egyre jobban érzem magam komikus alakításokban. Ettől függetlenül, ha lenne drámai, örömmel elvállalnám. Talán a komika felé kezdek húzni, egy csoporttársam a vizsgadarab után ebben meg is erősített. Bizonyos esetekben beskatulyázzák az embert, alkatától fogva más szerepre nem is méltatják. A test mindenképpen jelent egyfajta korlátot. A karakterszínész is el tud játszani több szerepet, mégis egyben hatásos igazán. A tanárok hogyan segítenek? A tanodában azok voltak többségben, akik valóban tanárként tanítottak, de néhányan csak instrukciókat adtak. Egy színitanodában azonban nem számít, elvégezte-e az oktató a tanár szakot, hanem a szakmai tapasztalatuk, a rendezői, színészi szemléletmód és a képesség mindezek tanítására. Számukra fontos az új generáció kinevelése. Sok és mindig másféle szereplő bőrébe kell belebújnunk, ezért rengeteget tanulunk. Mindezek dacára a tapasztalatot dominánsabbnak érzem. Egy próbafolyamatot végignézve több ragad az emberre, mint a teremben ülve, a régi színházakról és tagjaikról elmélkedve. A próbák mennyire fárasztanak ki? Kellemes fáradtság tölt el. Azonnal bedőlök az ágyba, amikor hazaérek, de engem ez doppingol! Imádom a próbákat, imádok dolgozni! Kifáraszt, másra nincs is idő. Persze közben az egyetemre is bejárok, megoldottam eddig is, ám ezek után sem fizikailag, sem lelkileg nincs erőm tanulni. Hogyan sikerült az egyetemet a színházat összeegyeztetni? Nehézen, mert az egyetemet a tanodával párhuzamosan kezdtem, mindkettőt szimultán végeztem. Eleinte az egyetemet sűrűn látogattam, de később már csak a szemináriumokra tudtam időt szakítani. Az előző év roppant fárasztó volt, főleg az első félév. Az iskolák mellett a két vizsgadarabbal és egy színházi darabbal is foglalkoztam. Gyakran éjfél előtt zuhantam be az ágyba, miközben reggel hétkor indultam otthonról. Alkalmanként éjszaka próbáltunk. A tanodában is öt-hat órát tartottak, így küzdelmek árán, de sikerült összhangba hozni őket. A magyar szak viszont kiválóan segíti a színjátszást és ez fordítva is igaz, mintha összedolgoznának a kedvemért. Énekléssel is foglalkozol, mi minden érdekel még? Kacérkodtam a musicallel, az énektanárom bátorít is ebbe az irányba. Manapság azonban a színészet is megköveteli az énektudást, tehát hátrányomra nem válik, mégha nem is a musical terén. Attól tartok, már egy kicsit kicsúsztam az időből. Az iskolában sok sanzont énekeltünk, akárcsak a klasszikus olasz szerzeményeket. Igazán szépek, de ez utóbbi nem az én világom. A musical, na meg a könnyűzene fekszik a legjobban. Szeretem, ha vihetek bele érzést, nem „csak” nagyon magas hangon énekelek olyasmit, ami semmilyen szinten sem áll közel hozzám. Táncolsz is? Szerencsére sokféle tánc alapját elsajátítottuk a tanodában. Mutatnak pár lépést, már be tudok kapcsolódni. A volt osztálytársaimmal hetente összejárunk, tánctanárhoz megyünk, főleg a koreográfia miatt. Bármikor előfordulhat, hogy valamit csak egyszer mutatnak, másodjára már le kell utánoznunk. Nem túlzottan terhelő ez a sok különböző tevékenység együtt? Ezek remekül kiegészítik egymást, mert ha egy alkalommal nem sikerült valami, akár a rendezőnek nem tetszett a játék, akár a partnerrel támadt konfliktus, nagyon jó mindezt kitáncolni vagy kiénekelni. Ez mindenképpen élvezet és megnyugtat. Ha sikered van, akkor is jó levezetés, mert boldogan énekelek, jó kedvvel táncolok. Mindig örömmel tölt el, ha felmegyek a színpadra, ott lehetek és csinálhatom. Amikor a Korzóban a Callast próbáltuk, nagyon hideg volt, többen lebetegedtek, mégis nagyon szerettem. Lázasan is elmentem a 8 nő próbájára, mert elfelejtettem a betegséget arra a pár órára. Mindig fel tud tölteni a színpad. |
Kultúra rovat
