|
Találkozások
Szerző: Szlezák Anikó | Feltöltve: 2006-12-02 | Megtekintve 1364 alkalommal. | Nyomtatás
A híradóban találkoztam először az Olaszliszkán megölt férfi esetével. Még mielőtt elhangzott volna a történtek pontos leírása, megfordult a fejemben: itt valami nem stimmel. Nem a ráció hiánya, a törvények semmibe vétele, vagy az eset brutalitása az, ami erre enged következtetni. Mi nem szeretünk puszta kézzel megoldani valamit. Ilyen hatalmasat egy ilyen félreértésre felelősségteljes felnőtt ember nem lép. Van valami a reakcióban, ami sokkal messzebbre mutat, mint maga az ügy. A következő kedd reggeli Mokkában az egész adás a tragédiát járja körül. Még egyszer elmondják a történteket, és a fejleményeket. Mialatt a riporter beszél, bevágnak néhány képet a helyszínről, amit pár nappal az események után rögzítettek. Egy középkorú férfi magyar zászlóval átkötött koszorút helyez a még véres útszéli salakra. Mert hogy szerinte erről van szó. És teljesen igaza van. Pár évvel ezelőtt komoly ügy kerekedett abból, hogy az elhunyt öreg cigányembert a rokonok siratóval búcsúztatják a kórházban. A megtermett cigányasszonyok jajveszékelésétől csak a hegedű zokogott keservesebben. Bizony nem lettem volna az éppen ügyeletes nővér helyében. A számukra teljesen magától értetődő gyászszertartásnak a rendőrök vetettek véget. Milyen csodás is az - kommentálja a Tv2 esti szőkesége - ahogyan a mexikóiak a halottak napját ünneplik. Nincs szomorúság, kiássuk a csontokat a földből, és körbetáncoljuk velük a várost. Fogjuk a tál paellát és gyerünk a temetőbe lakmározni. Ez egzotikus, és cuki. Bizonyára, ameddig messziről szemléljük. Amikor ugyanis közelről kell szagolni a más színű, hangosabb, és lássuk be szemtelenebb embert, akkor az már nem egzotikus, és még véletlenül sem cuki. Ebben az ügyben természetesen jóval többről van szó. Teljesen világos, hogy tragédia történt, a tettesek a törvény szerinti büntetést érdemlik. Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a vészesen mély szakadékot, ami cigányság és „magyarok” közt tátong évtizedek óta. Elszigetelten élünk egymástól, és ha mégis kereszteződnének útjaink, abból általában baj lesz. Nem kell ahhoz cigánytelep mellé költözni, hogy a találkozásból konfrontálódás legyen. Elég, ha kimegyünk az utcára. Egy roma nő áll előttem a pénztárnál, öt év körüli kisfia és a másik, csecsemőkorú gyermeke pár lépésre tőlünk. A kisebbik ordít, a nagyobbik a babakocsi heves ide-oda rángatásával próbálja „lecsillapítani”. A nő már pakol, én is fizettem, éppen meg akarnám szólítani az előttem álló csemetét, guruljon kicsit arrébb a tesójával együtt, amikor különös dologra leszek figyelmes. Az anyuka, látván, hogy közeledem, durván elráncigálja a fiút az utamból. Lesütött szeme sarkából kiolvasom: ennek a nőnek nem világos, hogy csak arrébb szeretném terelni a gyerekét, nem pedig eltörölni a föld színéről. Mert nem erre számított. Azt várta volna, hogy fölhúzott orral, mint valami nagy kupac kellemetlenséget elhárítandó úgy teszek, mintha ott se lennének. Egy cigánygyerek vállára nem szokták rátenni a kezüket a járókelők, és kedvesen megkérni, hogy húzódjon arrébb. Egy ideig a magyar vérvonulat bátor képviselői fenyegető telefonokkal tartották az ügyet a köztudatban. A napi sajtó már nem foglalkozik vele, elemzők annál inkább. Egy rádióműsor meghívott szociológusa kezdi boncolgatni a történtek okát, nem sok sikerrel. Arról beszél, hogyan óvjuk meg az etnikum tagjait a társadalmi nyomástól. Pár szava elég, hogy kiderüljön, még nem látott cigánygyereket közelről. Próbál távol maradni, nem igazán nyúl hozzá az ügyhöz. Vége a beszélgetésnek, mi megnyugodtunk, hogy megtettük a magunkét. Megint arrébb tehetjük a dolgot, legalábbis a következő találkozásig. |
Lőtér - Közélet rovat
