|
Helló Gagarin!
Szerző: Gelegonya Edina | Feltöltve: 2007-04-04 | Megtekintve 1589 alkalommal. | Nyomtatás
Tudom én, íratlan szabály, hogy a koncerteket késve kezdjék, mondjuk egy bő félórával. Viszont azt azért már sokalltam, hogy nyolcvan perc csúszással indult múlt kedden a Pannonia Allstars Ska Orchestra jelenése a szegedi SZOTE Klubban. No, de mivel már bölcs vagyok és tapasztalt, azt is tudom, hogy a jó dolgokra mindig várni kell. És a PASO jó. A zenekar 2003 óta egyfajta küldetésszerű feladatának tekinti a ska zene terjesztését, megismertetését a magyar szcénával, így a várakozás perceiben csupa, a jamaikai eredetű skában is gyökerező zene, például reggae ment a SZOTE-ban. Majd amikor a PASO előlépett a homályból, szinte máris betöltötte az egész teret – és korántsem pusztán azért, mert az amúgy sem nagy színpadon kissé szűkösen fért el a jelen lévő kilenc zenész. Azonnal jó hangulatot teremtettek, a tisztelt publikum néhány szám után vad skankingelésbe kezdett, s a biztonsági ember is utat kellett törjön magának, hiszen a tömegdinamika az első sorban állókra, pontosabban az előttük lévő hangfalakra nem volt kifejezetten egészséges hatással. Ügyes és erős kezek időnként néhány bátor vállalkozót a magasba emeltek, amúgy a teltházas koncertekre jellemző tülekedés: idegen lányok idegen hajai a szemedben-szádban, cipősarkak taposnak a lábfejeden, s a levegőben a dezodorok aromáját szépen lassan felváltja az izzadságszag. A PASO egy demokratikus zenekar. Persze, az énekes, KRSA áll a színpad orrában, de nincsenek leosztva a szerepek, ki a frontember, s ki nem, a ceremóniamesterségben ugyanúgy részt vállal a billentyűs Mr. P vagy a trombitás Tony Ass. Amikor tisztán akusztikus nóta jön, KRSA diszkréten az erősítők mögé vonul – de hát showmani attitűdje amúgy is inkább mozdulataiban, testmozgásában, táncában jelentkezik, mintsem verbális megnyilvánulásaiban. A zenészek és hangszereik között pedig működik az az intim, vagy inkább érzéki kapcsolat, ami David Bowie és Mick Ronson gitárja óta fogalom. Egyszer még füstölni is véltem Luki szaxofonját, de aztán rájöttem, mindezt csak legendásan éles látásomnak köszönhettem, s valójában olyan szögből álltam, hogy nem vettem észre a cigit a kezében. De amúgy akár füstölhetett is volna. Kár, hogy az örömzene kifejezés mára túlságosan elhasználódott, így elég nehéz definiálni azt a típusú színpadi játékot, amit a PASO is csinál. Valami olyasmi ez, amikor a lányrajongók nem várják, hogy a basszeros pillantását elkapják, mert ha mégis elkapnák, akkor lehet, ki is ábrándulnának, hiszen a színpadon csak a zene lehet, csak a hangszer, és csak a ska. A már ismert dalok mellett eljátszottak két újat is, a májusban megjelenő Babylon Focus maxira készült Mosest és Josephet, amelyek korántsem törték meg az addigi duhaj hangulatot. A legnagyobb pörgést mégis a tervezett repertoár utolsó darabja, a Ponyvaregényből ismert El Commanche generálta – miközben persze lélekben már mindenki készült a ráadásblokkra. A közönség a Gagarint követelte – s még egy szám társaságában persze meg is kapta. Ezután azonban nem segített a taps, hiába volt a „vissza, vissza”, a koncertnek vége szakadt. Vagyis nem is egészen, hiszen ekkor állt be a lemezjátszók mögé a PASO Sound System, a zenekar számos projektje közül az egyik. A skaland és a küldetés folytatódott. |
Kultúra rovat
