|
A királynő könnyei
Szerző: Szlezák Anikó | Feltöltve: 2007-05-07 | Megtekintve 1520 alkalommal. | Nyomtatás
Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valaki elő merje venni Diana hercegnő témáját. Stephen Frears angol rendező vállalkozott erre. A film a hercegnő halála utáni pár hetet dolgozza fel. Mialatt Londonban egyre csak gyűltek a gyászolók a világ minden tájáról, a királyi család közönyt mutatva a Balmoral-i kastélyba vonult. A cselekményt a napi sajtó határozza meg, ami a Dianat sirató tömeg egyre fokozódó haragjáról számol be. Erre próbál reagálni Tony Blair, a frissen megválasztott miniszterelnök (Michael Sheen), és II. Erzsébet királynő (Helen Mirren), ki-ki a maga módján. Kettejük találkozásával két világ ütközik össze: a királynő a hagyományt, az érzelmeket nem mutató, sziklaszilárd királyi tartást testesíti meg. Tony Blair mint a „nép fia” tűnik fel a királyi családdal szemben, sikere egyértelműen bizonyítja: a többség változásra vár. Az új miniszterelnökre kettős súly nehezedik ebben az időszakban. A nép kedvenceként kell tündökölnie és beváltania a hozzá fűzött reményeket, valamint meg kell védenie a királyság intézményét az egyre fokozódó haraggal szemben. Diana hercegnő hivatalosan nem a királyi család része többé, ezért nem jár neki a nép által megkövetelt végtisztelet. A tömeg akarata nem szűrődik be a palota falai közé, ahol a holnapi vadászatról beszélgetnek, miközben a televízióban az Egyesült Államok külügyminisztere a hercegnőt siratja. 
Frears csendben figyel. Színházat játszik: elhúzza a függönyt a királynő hálószobaablakából és odaültet minket. Megmutatja a maszkot és a mögötte rejlő arcot is. Precízen megformált figuráit a Veszedelmes viszonyokból jól ismert finom leskelődéssel közelíti meg. Láthatjuk, ahogy a királyi család tagjai az elegáns Buckingham palota termeiben vonulnak, de ott lehetünk, mikor a királynő a patakparton távol mindenkitől a könnyeit törölgeti. Anélkül, hogy kegyeletsértő lenne, megmutatja a család gyászát, amiből eddig nem tapasztalhattunk semmit. Az árván maradt fiúk csak pár másodpercre tűnnek fel; még Károly herceg egy párizsi kórház termében a feleségét siratja, mi hang nélkül egy üvegfal mögül figyelünk. Zseniálisan keveri a fikciót az autentikus, korabeli felvételekkel: megmutatja a híradókból ismert Dianat sirató tömeg képeit, majd észrevétlenül ugrunk vissza a megírt történetbe. Elhisszük, hogy a királynőt nézhetjük amint a kutyáival az erdőt járja, és valóban Tony Blairt látjuk ahogy a reggeli kávéja mellől szembesül a történtekkel. Diana véghezvitte a lehetetlent. Olyan ikon volt, akit botrányaival együtt, emberként fogadott el a világ. A királynő közönye felszínesnek bizonyul: ahogy egyre jobban fokozódik a nép haragja az érzéketlen uralkodóval szemben, Erzsébet kezdi megismerni a hercegnőt, és saját magát is. „Ebben a házasságban hárman voltunk: Charles, a királynő és én”- hallgatja vissza Diana egyik korábbi nyilatkozatát. Tanúi lehetünk, hogyan válik a hideg tartás mély érzéssé, hogyan rajzolódik ki egy tradícionális intézmény emberi arca. Frears egy pár perces képsorral mutatja meg ezt a változást. A több napja a királyi család férfitagjai által üldözött szarvas a zokogó királynő mögött áll meg, aki eltökéli, hogy megmenti a szépséget. Mint ahogy nem sikerült azonban a hercegnőt megóvnia, a gyönyörű állat is áldozattá válik a következő napokban. Frears nem elégszik meg a királynő drámájának bemutatásával. Ebben a filmben jut idő minden karakter kibontakoztatására. Károly herceg (Alex Jennings) az egyik legtalányosabb, és legkevésbé szimpatikus figura a filmben. Őrültet játszik, hisztériája a látomásosságig fajul, rögeszméjévé válik a tömeg bosszújától való félelem. Gyengének és befolyásolhatónak ismerjük meg a film során, cselekedeteit anyja döntései határozzák meg. Hogy mennyire, arra mind a néző, mind a királynő egyszerre csodálkozik rá. Ugyanakkor Frears vele mondatja ki a legnagyobb bátorságot és önkritikát igénylő megállapítást: „Lehet, hogy mi tehetünk róla”. Pont ebben rejlik Charles figurájának ellentmondásossága, és nem várt fordulat következik be: szimpatikussá válik igazságossága és emberi vonásai által. 
Magyar szemmel meglepő, hogy pozitív színben is fel lehet tűntetni a hatalmon lévőket, anélkül, hogy propagandafilmet kapnánk. Komolyan lehet venni a miniszterelnököt, sőt, akár szeretni a királynőt. Kétlem, hogy volt olyan magyar néző, akiben a dühös és sértett – ugyanakkor a hercegnőt csendben, méltósággal sirató tömeg képsorai láttán ne támadt volna fel a röpke gondolat: „Nahát, ezt lehet így is csinálni”. Helen Mirren a királynő, így emlegetik. Háromszor jelölték már Oscarra, és a hatvanegy éves színésznő ezúttal be is váltotta jelölését. Játéka ezúttal is fantasztikus volt: az igazi királynőnek ajánlotta a díjat, elválasztva magát egy kis időre figurájától. A film a Golden Globe díjátadón is sikert aratott. |
Kultúra rovat
