|
Ópium, avagy napirenden az agymetszés
Szerző: Szlezák Anikó | Feltöltve: 2007-05-07 | Megtekintve 1552 alkalommal. | Nyomtatás
 Ne vegyünk többet kukoricát a moziban. A legjobb, ha az utolsó egy-két étkezést is kihagyjuk. Eszünkbe se jusson fiatalabb hozzátartozóinkat magunkkal vinni, és tanácsos már a film megtekintése előtti héten időpontot kérni a pszichoterapeutánktól.
A Taxidermiával kezdődött az egész. Egy finom felvezetés után belehánytak az arcunkba, amit – lássuk be – a falusi nosztalgikus malackodós jelenetek rövid időre feledtettek. Aztán jöttek a keményebb megpróbáltatások. A saját máját naiv bájjal tenyerében tartó szerencsétlen láttán a néző elgondolkodott. Parti Nagy nem ilyen. Az írás attól értékes, hogy az olvasó maga alkot képet hozzá. Ezúttal a képet Szöllősi Géza képzőművész adta nekünk: kétségkívül zseniális ám annál kegyetlenebb kínzóeszközei komoly szerepet kaptak a filmben. Az Ópium forgatókönyve ismét megihlette az alkotót.  Szász János rendező sem kertel, az első öt percben kinyomja a szereplő szemét. Megteszi ezt a nézővel is, hogy felfogja: itt most nem arról van szó, amire gondolt. A betegek itt nem azért kerültek a sárga házba, mert találkoztak a Patriarsije Prudin az ördöggel. Itt nincs beteg társadalom – csak az intézet szögesdróttal körbevont vasállama létezik. A szadista apácák, a penészes sikolyoktól és szenvedéstől párás kőfalak szinte sablonos kellékeivé váltak az elmegyógyintézetben játszódó filmeknek. Ebben a képzeletbeli országban a véreskezű apácák jelentik a törvényt, őket az intézet Dr. Menegeléje (Dr. Moravcsik – László Zsolt) utasítja könyörtelenül. A társadalom legalját képviselő meggyötört, börtönviseltként kezelt „betegek” többnyire sorsukba beletörődve bégetnek az udvaron. A boldog békeidők változatlansága már-már megszokottá teszi ezt az állapotot, mígnem 1913 nyarán történik valami. Dr. Brenner (Ulrich Thomsen) érkezik az intézetbe, a kor bárgyú Frankensteinje, aki azonnal múzsára lel az ápolt Gizella (Kristi Stuboe) személyében.
Mindenki a saját személyes drámáját hurcolja magával, a kezelőorvost is beleértve. A morfinfüggő Dr. Brenner úttörőnek számít ebben az isten háta mögötti intézetben. Pszichoanalízissel próbálkozik, ami számunkra újnak, az akkori megfigyelő számára pedig kuruzslásnak tűnik. A Gizellában lakó „lény” felkelti érdeklődését, miközben a saját démonával is le kell számolnia. A lény mozgatja orvost és beteget, és egyre inkább a nézőt is. A lény a vágyat, a szeretetet, egyszóval az emberit testesíti meg. Szász nem rajzol víziókat és nem visz bele minket a páciens fejébe. Kívülről, a maga sokkoló valóságában mutatja meg az őrületet. Azt mondja nekünk: nesze, ez maga az élet, kezdj vele valamit. Be vagyunk zárva, Gizellával együtt. Még a nő kizárólag az írásban tudja kifejezni magát, Dr. Brennert az ihletetlenség kínozza. Csodálja Gizellát fantasztikus kifejezésmódja végett, de legalább annyira kísérleti nyúllá is válik kezei közt.  Ulrich Thomsen dán színész olyan felejthető filmekben tűnt fel eddig Magyarországon, mint a német-olasz Bella Martha. Figurája inkább egy jól táplált középosztálybeli német családapára emlékeztet, mint egy századelős gyötrődő morfinista orvoséra. Kristi Stuboe szinén dán származású színésznő viszi a filmet fantasztikus játékával. Mozgása a kortárs balett elemeit hordozza, zseniális mimikája révén összeforr a bomlott elméjű Gizella alakjával.
 Csáth Géza előszeretettel vagdossa a beteg agyát: hol az időért felelős helyet szeretné kimetszeni, hol meg akarja szabadítani a nőbeteget kínjaitól. Megmutatja a nyers húst és a mély érzéseket is: Szász János rendező zseniálisan képezi le ezt a kettősséget. Ellentétpárokkal játszik: a beteg nőt a fény, a Nap, a menyasszony képeiben ábrázolja, ezzel is megmutatva a szerepek ellentmondásosságát. A morfinista orvost a sötét, a reménytelen éber éjszakák jellemzik. Mindketten naplót írnak, és a címadó elmebeteg nő naplója egyre inkább az elmeorvos naplójává válik. Megmutatja Gizellának a szabadságot, és emberként kezeli. Nem számol azonban tettei következményeivel: a szabadságvággyal és az emberként kezelt nő feléledő érzelmeivel. Gizellát tisztának és fehérnek látjuk, mint magát az ópiumot, amit a gyötrődő orvos minduntalan a magáévá akar tenni. A kínzó valóság és a rettentő látomások mezsgyéjén mozog Szász János hihetetlenül nyers, ám legalább annyira finom és művészi alkotása. |
Kultúra rovat
