|
Nincs mese
Szerző: Gelegonya Edina | Feltöltve: 2007-07-06 | Megtekintve 1466 alkalommal. | Nyomtatás
Nyolcéves koromban, egy téli vasárnapon úgy esett, hogy megszakították a szokásos Walt Disney-délutánt. Ez az első rendkívüli különkiadás, amit médiafogyasztó pályafutásomból fel tudok idézni. Én akkor meglehetősen bosszúsan fogadtam ezt: nem igazán értettem, miért nem lehet a Csipet csapat vagy a Zorro végét megvárni Antall József halálhírének bejelentésével. Az azóta eltelt elég sok idő során a Tények és a Fókusz megedzett, s viszonylag kevés olyan hírrel találkozom, ami képes még megdöbbenteni. A múlt heti virginiai lövöldözésre viszont felkaptam a fejemet. Pedig nem ez az első ilyen eset Amerikában, sőt, már Európában is láttunk hasonlót. Persze, kiemelkedik a többi közül abban, hogy ez idáig Cso Szjung Huj tette követelte a legtöbb áldozatot – de a hangsúly nem azon van, hogy a Columbine-ban tizenketten, a Virginiai Műszaki Egyetemen pedig harmincketten haltak meg. És szintén nem az a lényeges, hogy a végül önmagával is végző elkövető speciel dél-koreai származású volt, különösen, hogy már tizenéve az USA-ban élt a családjával. De valahogy nem lehet megszokni azt, hogy bekattant tizen- és huszonévesek egyszerűen lelövöldözik mindazokat, akiket éppen érnek, akikkel egy iskolába járnak. És az áldozatok szüleinek hiába jön az ember Leibnizzel, a lehetséges világok legjobbikával és a velünk történtek tökéletességébe vetett hit fontosságával. Az amerikaiaknál valami nagyon nincsen rendben. És feldühít az, hogy sorra csak addig jutunk el, hogy mert a mozi és a tévé és a videojátékok, no és persze az internet mindennek az oka. Nem, az ilyen közvetlenhatás-elméletek már régen csődöt mondtak. Ha valaki megnéz vasárnap egy Bruce Willis-filmet, attól még nem ragad hétfő reggel Kalasnyikovot. Nagyobb probléma például az, ahogyan az amerikaiak egy jelentős hányada milyen harciasan, ugyanakkor kritikátlanul ragaszkodik az USA szent tehenének minden egyes pontjához, s újra és újra tanújelét adja annak, hogy szerelmes önnön alkotmányába. Az USA alaptörvényének első módosítása, az 1791-es Bill of Rights biztosítja állampolgárainak a szabad fegyverviselést. E nevezetes második kiegészítésről időről időre hatalmas viták kerekednek, különösen olyan alkalmak után, mint amilyen a virginiai is. Nekem sincsenek illúzióim arról, hogy ha megnehezítik a fegyvervásárlást, akkor a csupa nagybetűs rossz emberek nem tudnak majd illegálisan géppuskához vagy Berettához jutni, de azért az mégiscsak előrelépés lenne, ha nem vehetne boldog-boldogtalan teljesen legálisan pisztolyt Cso Szjung Hujhoz hasonlóan akár a sarki fűszeresnél is. Nem szabad állandó félelemben élni, de nincs mese: amíg ezt a kérdést nem rendezik végre a Fehér Házban, az amerikai szülők még csak nem is reménykedhetnek abban, hogy a közeljövőben könnyebb szívvel engedjék el reggelenként a gyerekeiket az iskolába. Mi pedig egyelőre fellélegezve konstatáljuk, hogy Amerika messze van, s bízunk benne, hogy nálunk még nincs akkora baj, mint a tengerentúlon. Harminckét ember. Ha teljes volt a létszám, mi is pont ennyien ültünk a gimnáziumi osztálytermünkben. |
Lőtér - Közélet rovat
