|
Grinderman: Grinderman
Szerző: Gelegonya Edina | Feltöltve: 2007-07-06 | Megtekintve 1512 alkalommal. | Nyomtatás
Egy neonzöld majom a (köszörű)kövön – a Grinderman márciusban startoló, s roppant meglepő módon a Grinderman címet viselő első albumának már a borítóképe is jó, bár ezt azért már megszokhattuk az olyan lemezeknél, amelyekben benne van Nick Cave keze. Ebben pedig igencsak benne van, hiszen a Bad Seeds után ez az éppen soron lévő projektje. S bár persze nem egy Bad Seeds-opuszról beszélünk, az azért megjegyezendő, hogy az énekesen kívül a Grinderman további három tagja, azaz Warren Ellis, Martyn Casey és Jim Sclavunos szintén a már említett zenekar erős emberei. 
Persze semmi sem tökéletes. Én a lemezvásárlók azon csoportjába tartozom, akik, ha már nem kevés összeget adnak ki egy albumra, akkor szeretik, ha legalább egy nyamvadt szövegkönyvet mellékelnek a tokban a CD mellé. A Grinderman borítója ugyanis mondhatni igen minimalistára sikeredett: ha kinyitjuk a lapot, már be is csukhatjuk, mert mindösszesen egy takaros hangulatkép fogad bennünket a zenekar tagjairól. Ennyi, s nem több. Amúgy a válasz a még fel sem tett kérdésre: igen, a szokása szerint a fotó szélén megbújó Nick Cave még mindig azt a csinos kis kamionos bajuszt viseli, ami meglátásom szerint sem élőnek, sem holtnak nem áll jól. Na, de most már tényleg jöjjön a lényeg. A zene. Mert a Grinderman is csak megerősített abban a hipotézisemben, hogy Nick Cave egyszerűen nem tud rossz albumot csinálni. Na jó, mondjuk a Warren Ellissel közösen készített 2006-os The Propositiont nem hallgattam rongyosra, de még az is felső kategóriás. A Grinderman hangzásvilágát a Bad Seedshez képest több elektronika és gitár és zörejek, és sokkal kevesebb zongora jellemzi. Sőt, ezúttal maga a Mester is pengetőt ragadott. Az viszont hülyeség, hogy a Wikipedia vonatkozó szócikkéhez hasonlóan garázs-rocknak definiáljuk a zenéjüket. Az első jelző, ami a Grindermanről eszembe jut, az, hogy férfias. Ami nem baj, én amúgy sem voltam sosem egy megveszekedett feminista. Újfent ízelítőt kaphatunk Nick Cave és a női nem korántsem kiegyensúlyozott kapcsolatáról, amire a legszebb példa a beszédes című No Pussy Blues, amelyhez amúgy februárban egy meglehetősen „csak-felnőtteknek-klipet” is forgatott a zenekar. A lemezen nincs olyan szerelmes nóta, aminek hallatára az ember szíve összefacsarodik, s legszívesebben rögvest szétkaparná a bőrt a saját arcán, de azért egy-két melankolikus darab is rákerült, mint például az Electric Alice, a cím- és névadó Grinderman, és persze a gyönyörű Man In the Moon. A Nick Cave munkáit általában jellemző dinamikusság és szenvedélyesség persze most is adott: az első két szám, a Get It On és a már említett No Pussy Blues azonnal odatesz a gyanútlan hallgatónak, majd folytatja mindezt a Depth Charge Ethel, az (I Don’t Need You to) Set Me Free és a Honey Bee (Let’s Fly to Mars). Az albumon pedig párját ritkítja a finom, lazulós, szerintem zseniális Go Tell the Women, ami megint csak nem tekinthető egy nők előtti főhajtásnak. Végül minden lemezre gyakorlatilag kötelező néhány olyan track, ami kevésbé sikerült. Na, én az utolsó két számot, a When My Love Comes Down és a Love Bomb címűeket szoktam általában átugratni a lejátszóval. Az meg, hogy van-e slágergyanús dal az albumon, senkit nem érdekel – khm, mégiscsak egy olyan zenekarról beszélünk, amelyikben a Bad Seeds ötven százaléka képviselteti magát. |
Kultúra rovat
