|
Audiovizuális hullámvasút
Szerző: Dunai Tamás | Feltöltve: 2007-08-14 | Megtekintve 1584 alkalommal. | Nyomtatás
Miért nem rossz film a Pókember 3? Sam Raimi rendezőnek nem sikerült a mesterhármas, Pókember-szériája záró(?) epizódja leverte az előző részek által magasra tett lécet. De azért ne sajnáljuk nagyon, mert így is lassan minden lehetséges bevételi rekordot megdönt a film, és úgyis akad majd egy-két olyan emberpéldány ezen a bolygón, aki szeretni fogja ezt a mozit – mindenki, aki nem veszi túl komolyan. Peter Parkernek (Tobey Maguire) Pókemberré válása óta még egyszer sem kellett annyi problémával megküzdenie egyszerre, mint most. Ezúttal ugyanis mindjárt három főgonosz keseríti meg az életét (Homokember, Venom és az új Manó), miközben új szerkót kap (from outer space), lezavar néhány sikertelen lánykérést, szinte akaratán kívül egy szerelmi háromszög (sőt sokszög) egyik sarka lesz, és mintha ez nem lenne elég, még jó és rossz énje közt is vívódik egy keveset, hogy aztán a film végén (immár harmadszor) kimentse kedvesét ősellenségei karmai közül. Ha mindez egy trilógia lenne, és nem mindössze annak záró darabja, talán még valami értelmes dolog is kisülhetett volna az egészből, de a végeredmény ebben a formában sajnos elég zagyvára sikerült. A film fércmű-jellege tagadhatatlan. A millió apró szál csak nagyon nehezen áll össze kerek egésszé. A film töredezettsége azonban nem csak a nehezen összekapcsolódó történetszálak kuszaságán érhető tetten, hanem a jelenetek sokféleségén is. Burleszk, melodráma és retinagyilkos akciójelenetek váltogatják egymást iszonyatos iramban közel három órán keresztül – néha olyan, mintha nem is azt a filmet látnád, amit alig egy negyedórával azelőtt még néztél. Mindez megbosszulja magát, a karakterek kidolgozatlanok, és nincs egyetlen olyan történetvonal sem, ami ne sikkadna el. Ellenben van itt minden, még musical-betét és zenés-táncos nagyjelenet is. Minden csillog-villog – bár a trükkök egy része kissé összecsapottnak hat. S ami fájó: a túlpörgetett akciójelenetek egy részénél az alkotók egész egyszerűen nem vették figyelembe, hogy az ember néha pislogni is szokott. Szóval amint elkezdik püfölni egymást, peckeld ki a szemed, mert ha véletlenül pislogni mersz, óhatatlanul elveszted a fonalat! Ez a film egy igazi audiovizuális hullámvasút. De nem csupán az akciójelenetek, valamint a sztori egyenetlenségei miatt tekinthető annak, hanem minőségi, színvonalbeli ingadozások is tarkítják. Sam Raimi súlyos aránytévesztéseket vétett. A trilógia valamennyi darabjában megjelenő, Pókembernek szurkoló tömeg használatát túlzásba viszi, és kapunk egy rakás olyan blődséget is, mint például a feketére festett hajú, emo-s(!) Peter Parkert, akinek még a szemét is kihúzták – ettől kéne ugyanis nagyon gonosznak gondolnunk. Ám mielőtt leadnám a rendelésemet egy új rendezőre (amennyiben készül még folytatás), a fentiek ellenére mégis védelmembe venném a filmet! Mint írtam, mindenkinek tetszeni fog, aki nem veszi túl komolyan. Minek tennénk, ha a rendező sem gondolta komolyan az egészet? A filmből ugyanis süt az önirónia. Sokak számára elsőre talán fel sem tűnik, de a film több helyütt önmaga paródiája is egyben. Raimitől egyébként sem áll távol ez a fajta megközelítés (látta valaki A sötétség seregét?), hiszen kisebb mértékben már az előző epizódokban is alkalmazta. Összességében ez egy élvezhető film. A képregény rajongói pedig legalább annyi kizárólag miattuk a filmbe került figyelmességre bukkanhatnak, mint amennyi – a filmtestbe ékelődött képregény-idegen – elem miatt a falat fogják kaparni. Ez van. Egy bizonyos életkor alatt ez a tökéletes Pókember-film, a közönség többi része pedig csak azt bánhatja igazán a film megtekintése után, hogy már felnőtt. 
|
Kultúra rovat
