|
Az ember és a tükörképe
Szerző: Szlezák Anikó | Feltöltve: 2007-08-14 | Megtekintve 1558 alkalommal. | Nyomtatás
A XX. század a Szegedi Kortárs Balett tolmácsolásában 
A Carmina Burana óta nincsenek kerek történetek, az Atlantisz óta táncol az írás és beszél a táncos. XXI. századi módon sikerült elmesélni a huszadik századot. Fotók a kulisszák mögül, lenyűgöző fény-árnyék játékok, videobejátszások teszik egyedivé Juronics Tamás legújabb alkotását, a XX. század címet viselő kortárs balettet. A „mi századunk” egy fordított teremtéssel kezdődik. És Isten megteremtette a nőt, mondja Juronics, a nő pedig nem más, mint Barta Dóra. Fantasztikus érzékenységgel játssza el Isten elvesztését, majd eltáncolja, hogyan szeret bele az ember saját arcképébe. „Általam vagy, mert meg én láttalak, s régen nem vagy, mert már rég nem látlak” fénylenek Ady szavai a háttérben. Az alkotó szívesen jeleníti meg a psziché szélsőséges állapotait, most a Borderline-kórt és a nárcizmust hozta színpadra. A felcsendülő zenei betétekben (Bartók, Ligeti, Eötvös művei) a gyors váltások, és a finom hangzás kontrasztja kapja a főszerepet. Ezek a darabok több amerikai rendezőt is megihlettek a kilencvenes évek végén. A bábú és az ember, a kép és a valóság kettősségét fejezi ki a John Malkovich menetben is felcsendülő Musica Ricercata, Ligeti műve. Ugyanígy találkozunk a rejtélyek övezte Tágra zárt szemek című film csupán pár hangból álló, többször, több formában használt zongora etüdjével. Mint azt már megszokhattuk, nem csak a zene, a kellékek is beszélnek. A háborús időszakot jelző beállítások végén hatalmas csattanással érkezik a műanyag, ám annál vörösebb vér a padlóra. Földi Andrea jelmezei hol lágyan simulnak a mozdulatokhoz, hol pedig kemény léptekkel vonulnak a színpadon, egybeolvadva a táncossal. Nem csak a jó zeneválasztás társul az eltáncolt jelentéshez. Ady-idézeteket látunk a díszletre vetítve, amitől néha vontatottá válik a darab. Juronics mára kissé tart a szabad jelképhasználattól és le is írja, mikor mire kéne gondolnunk. A szöveg néha nem kiegészíti, inkább szánkba rágja a jelentést. Ezzel együtt újra is értelmezi a szó, pontosabban a szóképek fogalmát. A hatalmas betűk és az apró ember kontrasztja a történetiség érzését kelti: mi számít szövegnek és mi az ami valójában megtörténik? Az ötvenes évek Magyarországa, a homogén méhtársadalom képeiben a szabad gondolkodó megszégyenítése, a művész halála kerül eltáncolásra. A háború hozta műanyag vér ott ropog a táncos talpa alatt hosszú percekig: a többség eltakarítaná, de mindig akad valaki, aki még emlékezni és emlékeztetni akar. És megtörténik a változás: az új generáció tükröt fog maga elé, és beleszeret a saját tükörképébe. Az egyén ismét elveszik, már csak egy bábu áll a helyén. Mielőtt felocsúdnánk a szörnyű látomásból a színpadon megjelenik a Kisszínház nézőterének tükörképe. Juronics a képünkbe vágja: hiába tapsolsz, te is analóg vagy. |
Kultúra rovat
