|
Angol módra mentik a világot
Szerző: Jeszenszky Nóra | Feltöltve: 2007-11-07 | Megtekintve 1385 alkalommal. | Nyomtatás
Egy tudományos-fantasztikus irodalom abban az esetben ér el bizonyos színvonalat, ha az általa megrajzolt világ nincs tele fizikai képtelenségekkel, szerzője elméletekkel is alátámasztja a mondandóját. Manapság ez már elsődleges elvárás egy jó sci-fi regénnyel szemben – Sir Arthur C. Clark és Stephen Baxter Napvihar című közös alkotása pedig kétségkívül megfelel ennek. A történet egyszerű: négy évvel a katasztrófa bekövetkezte előtt egy tudós rájön, hogy a Föld egy pusztító méretű napkitörésnek lesz áldozata. A cél az, hogy egy hatalmas pajzzsal megakadályozzák, hogy az emberiség teljesen kihaljon. A pajzs elkészítését az angol királyi csillagászra, Siobhan McGorranra bízzák, aki némi nehézség után megbirkózik a feladattal. A történet megírásához elengedhetetlen volt az a fizikai és matematikai jártasság, amely mindkét szerző sajátja (ebből diplomáztak illetve doktoráltak), hiszen nyilvánvalóan bohózatba fulladna, ha egy laikus próbálná elmagyarázni, mi történik a Nap belsejében, hogyan történik, és ugyan miért is éri fény a Földet akkor, amikor a pajzs elvileg eltakarja a forrását. Néha talán túlságosan sok a magyarázkodás – a levezetések nagyjából kiteszik a regény egyharmadát –, de így lesz kerek a történet. Külön öröm, hogy a stílus nem változik a tudományos fejtegetések alatt sem: feszes, lényegre törő. Még a párbeszédek is életszerűek. Az egyetlen írástechnikai problémával a jellemek kifejtésénél találkozhattam; hiába a sok mellékszál és kitöltő elem a történetben, a főszereplő, és gyakrabban szereplő személyek egysíkúak és unalmasak, minden cselekedetük kiszámítható. Ezután a mellékszereplőktől sem várhattam el, hogy megcsillogtassák bonyolult személyiségüket – nekik még elnagyolt jellemük sincs, nem ismerjük a motivációjukat, jellemfejlődést pedig végképp nem produkálnak. És bár az igényesebb olvasót nyilván már ez is kellőképpen felbosszantotta, nem ez a legnagyobb hibája a regénynek. Clark (Űrodisszeia) is, Baxter (Time ships) is angol szerző, ennek megfelelően követik a jól bevált angolszász hagyományokat (tisztelet a kivételnek), egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy a világon más népek is élnek rajtuk kívül. Most nem a hős amerikaiak védik meg a bolygót, hanem a hős angolok, ami talán kevésbé idegesítő, a kétoldalanként felbukkanó dicsérő jelzők olvasása után mégis felfordult a gyomrom. A világ többi része semmit sem tesz az emberiség ügyéért: Kína a szokásoknak megfelelően külön úton jár, az arab világ természetesen terrorizmusba süppedt, Afrika rövid fejlődés után ismét a polgárháborúkat választotta. A sok-sok szereplő közül összesen három nem angol, ebből is egy – a lengyel – fanatikus őrült, az olasz pedig egy oldal szereplés után gyorsan meghal. Pozitív elem viszont, hogy 2040-re, amikor a regény játszódik, az oroszok ellenségből szövetségessé válnak, és egyetlen tudós személyében képviseltetik is magukat a világmegmentő vállalkozásban. Ettől persze a regény még viszonylag olvasható, műfajában az igényesebb kategóriába tartozik. Aki hazafias érzelmeket előtérbe toló tudományos-fantasztikus irodalomra vágyott, biztosan jól szórakozott. Bizonyára az is, aki fizikai magyarázatokra volt kíváncsi. Számomra viszont a lendületes, életszerű stílus szerzett egyedül örömet. |
Kultúra rovat
