|
Erasztománia
Szerző: Pölhe Dóra | Feltöltve: 2007-11-08 | Megtekintve 1594 alkalommal. | Nyomtatás
Oroszországban és szerte a világon mind többen vallják, hogy egy jó krimi elolvasása szinte erotikus élvezetet jelenthet. Az erasztománok, Borisz Akunyin detektív regényeinek rajongói újra és újra átélhetik, ahogyan a lebilincselően izgalmas történetszövés, a világirodalom legendás alakjait idéző karakteres szereplők sokasága és az író szarkasztikus humora magával ragadja a Fandorin- történetek olvasóit. A krimisorozat főhőse, a talpig férfi, éles eszű és művelt Eraszt Petrovics Fandorin, könyvről könyvre fejlődik tejfölösszájú rendőrségi írnokból tapasztalt diplomatává – előbb címzetes tanácsos lesz, majd szerb önkéntes az orosz-török háború idején, aztán japán követből a különösen titkos ügyek nyomozója Moszkvában. A 19. század második felében játszódó regények sikeréhez az elegánsan elkövetett bűntényeken és aprólékosan kidolgozott megfejtésükön túl sokat hozzátesz a kulturális adalékokban bővelkedő kalandos történetek mögött megbújó hiteles korrajz. Figyelemre méltó Fandorin karaktere is: nemcsak sármos férfi, analitikus nyomozóelme, de szinte piperkőc-mód hiú, a szebbik nem közelségében könnyen elgyengülő esendő ember is, aki olykor bizony hibázik. Ám ettől válik a nyomozó szerethetővé és épp e tulajdonságai predesztinálják őt legendás hőssé, s mint ilyen rendelkezik egy rejtélyes képességgel is: megmagyarázhatatlanul szerencsés a hazárdjátékokban. Az Akunyin-könyvek emellett hamisíthatatlan posztmodern termékek, hiszen a cselekményt, a hősöket nem a való élet, hanem más szerzők művei ihletik. Ez a szövegenbelüliség a Fandorin-regények esetében az orosz aranykor klasszikusainak – többek között Dosztojevszkij, Turgenyev és Tolsztoj műveinek– megidézését jelenti, sok más világirodalmi párhuzam mellett. Noha Akunyin, elmondása szerint, pont Fandorin alakjával kapcsolatosan nem tudna egyetlen konkrét ihletforrást kiemelni: a figura fokozatosan nyerte el saját formáját, mígnem egy szép napon csaknem a szó szoros értelmében testet öltött. A dolog úgy esett, hogy az író egy antikvárium kirakata előtt elsétálva, egyszerre megpillantotta hőse portréját, s azonmód meg is vásárolta az ismeretlen 19. század végi hivatalnokot ábrázoló képet. Csupán Fandorin különös ismertetőjele – fiatal kora ellenére őszülő halántéka – hiányzott az illúzió tökéletességéhez, azt azonban Akunyin maga festette oda, így a legendárium szerint a hős portréja azóta alkotója ágya fölött lóg. Fandorin kitalálóját - akit Oroszországban a színvonalas tömegirodalom megteremtőjeként szokás emlegetni - eredeti nevén úgy hívják, Grigorij Cshartisvili, aki azért bújt az Akunyin álnév mögé, hogy - ahogyan ő nevezi - a Fandorin-projekt szerzőjét szétválassza Cshartisvilitől a filológus végzettségű, országosan ismert és elismert szerkesztő és kritikustól. Cshartisvilinek manapság azonban szinte minden idejét leköti az újabb regények írása – sokasodó rajongótábora örömére és az őt kritizáló irodalmárok nem kisebb bosszúságára. Mindez a művészi önmegvalósító szándék kiteljesítésén túl, persze az üzletről is szól, mivel Eraszt Fandorin kultikussá váló alakja a számos nyelvre lefordított, haszonnal értékesített könyvek mellett garancia a sorjában készülő Fandorin-filmek sikerére is. Borisz Akunyin krimisorozatának idén nyáron sorozatban már a negyedik kötete látott napvilágot magyar nyelven. Néhány éve az első Fandorin-könyv, az Azazel (Európa Kiadó, 2002, Fordította: Bagi Ibolya) olvasásakor még kétkedve latolgattam, vajon hány kötetet él majd meg a népszerű bűnügyi sorozat hazai kiadása. Némileg kishitűen ugyanis nem feltételeztem volna, hogy a magyar olvasóközönség széles rétegeinek érdeklődését is felkelti egy orosz lektűr. Hiszen aki krimit olvasna, automatikusan a műfaj klasszikusaiért – Arthur Conan Doyle-ért, vagy Agatha Christie-ért - nyúl a könyvesboltban, aki pedig a posztmodern legújabb termékére vágyik, a legritkább esetben választ egy stilizált 19. századi környezetben játszódó detektívregényt. Aggodalmam – mint azóta bebizonyosodott – alaptalan volt, Fandorin azóta már a nemzetközi összeesküvés kibogozásán túl leleplezte az orosz hadisikereket aláásó török kémet, egy óceánjáró fedélzetén kinyomozta „az évszázad bűncselekményét”, legutóbb pedig a nemzeti hős, „az orosz Akhilleusz” meggyilkolásának körülményeit derítette fel Moszkvában (Török csel, 2003; Leviathan, 2004; Akhilleusz halála, 2007). Egyre valószínűbbnek látszik, hogy sok ezer embernek kicsiny hazánkban már nem csak a 19. századi regény klasszikusok jutnak eszébe, amikor meghallja az orosz irodalom kifejezést. Szintén alakulhat valamiféle kép arról, hogy immáron nálunk is értelmezhetővé válik az amerikai bestseller regény fogalma, s ez Közép-Kelet-Európában olyan orosz szerzők által definiálódik, mint Viktor Pelevin, Vlagyimir Szorokin vagy Borisz Akunyin. Ők korunk sikerírói, akiknek milliós példányszámban eladott, gyors egymásutánban készülő alkotásai a magasirodalom és a ponyva vékonyka határán egyensúlyozva törnek utat egyre duzzadó olvasótáborukhoz. |
Kultúra rovat
