|
Színes rádiócska
Szerző: Rohrer Hajnalka | Feltöltve: 2007-11-29 | Megtekintve 1384 alkalommal. | Nyomtatás
Manu Chaot a legtöbben Bongo Bong című slágere révén ismerik, holott a zeneszerző-énekes már a nyolcvanas években is aktívan tevékenykedett a Mano Negra frontembereként. Az azóta szólókarrierbe kezdett zenész harmadik stúdiólemeze a La Radiolina (rádiócska), mely hat év után jelent meg az 1998-as Clandestino és a 2001-es Esperanza után. A várva várt korong igazi multikulturális élményt nyújt, és megkapjuk tőle mindazt, amit egy Manu Chao-albumtól elvárhatunk, mind zeneileg, mind mondanivalóját tekintve: anti-globalizmus, természeti katasztrófák, háború-ellenesség. A La Radiolina-n viszont kicsit több a politika mint az eddigi lemezein, és ez a Politik Kills, vagy a Rainin in Paradize című dalokból egyértelműen ki is derül. Ez utóbbi szám az album első kislemeze, amelyhez klip is készült, Emir Kusturica rendezésében. George Bush neve több számban is elhangzik, de előkerülnek az utcalányok (Me Llaman Calle) és Maradona is (La Vida Tómbola). A huszonegy dalt tartalmazó lemez zeneileg is többé-kevésbé a megszokott hangzást nyújtja, de Manu Chao ezúttal jobban ráerősített az élő koncertek viharos hangulatára, sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a gitár, és a klasszikus rock jegyeit magán viselő hangzás. Az albumon a már megszokott reggae, ska és salsa-alapok mellett békésen megfér a bluegrass, a country és a francia sanzonok hatása is. A La Radiolina-n egyaránt találhatók lassabb flamenco-alapú balladák és pörgősebb, dinamikusabb dalok is, sőt némelyik kifejezetten bulizósnak mondható a szó pozitív értelmében. A töredékességük viszont zavarhatja azokat, akik nincsenek hozzászokva a zenész jellegzetes stílusához, mivel a dalok legtöbbször csak úgy véget érnek, így az embernek könnyen támad olyan érzése, hogy nincsenek befejezve. Emellett viszonylag sok az ismétlés, így egy idő után unalmassá válnak bizonyos témák, de a stílusok kavalkádja többnyire kárpótol érte. A zenei sokszínűségre csak a nyelvi sokszínűség tesz rá még néhány lapáttal. Az albumon ugyanis angolul, spanyolul, franciául, portugálul, arabul és olaszul is énekel a baszk anyától és galíciai apától származó Franciaországban született zenész. Azonban a jóból is megárt a sok, ha nem beszéljük mindegyik nyelvet, főleg ha ezek egy számon belül variálódnak… Annak ellenére, hogy Manu Chao többnyire súlyos – de elcsépelt – problémákat feszeget, mint amilyenek a társadalmi igazságtalanság, a nyomor és a háborúk, mégis jókedvre tudja deríteni az embert a zenéje. Talán pontosan azért, mert ezeket a témákat néha már zavaró mértékben egyszerűen tárja elénk. Ám a problémák megoldására tett naiv javaslatok mégis hitelesnek tűnnek egy olyan ember szájából, aki még 46 évesen is hátizsákkal járja a világot és legszívesebben álnéven lép fel kis klubokban vagy alkalmi utcai zenekarokhoz csatlakozik. |
Kultúra rovat
