|
Felelősség és démonok
Szerző: Bus István | Feltöltve: 2007-12-06 | Megtekintve 1537 alkalommal. | Nyomtatás
 Vajon mivel rukkolhatott elő hazánk legismertebb pszichiátere? A címhez hűen egy tűzpiros női akt látható Csernus Imre – A NŐ című könyvének borítóján, és már az első néhány oldalon olyan sokatmondó kijelentések hadára bukkantam, mint „nézd meg az anyját, vedd el a lányát”, „zsák a foltját”, „ami visszavetheti az embert a fejlődésben, az a hazugság”, meg ez „egy hímsoviniszta világ”. Főleg ez utóbbin lepődtem meg, nem néztem ki Csernus dokiból, hogy ezt egyszer így, egy az egyben leírja. Bár a televíziós műsorában (Bevállalja? Igen vagy nem?) a „teremtés koronáival” sem bánt kesztyűs kézzel, az anorexiával, túlsúllyal vagy életvezetési gondokkal küszködő hölgyeket talán még az uraknál is kegyetlenebbül küldte el melegebb éghajlatra. Ma is visszhangzik a fülemben a megszeppent alanyokhoz intézett költői kérdése: „Milyen ember maga?!”.
A NŐ semmi esetre sem a pszichiátereknek szól. Ez nem a téma, hanem a feldolgozás számlájára írható. Az átlagember szókincsével fejezi ki magát Csernus Imre, a trágárságba hajló nyers mondatai világosak, mellőzik a szakzsargont, valamint a bonyolult mondatszerkesztést. Mindezt szerencsére választékosan teszi, az érzelemmentes együttlét b-betűs megfelelőjét igen következetesen határolja el az érzelmi töltettel bíró „szerelmeskedés”-től. Miről is szól tehát ez a 246 oldal? A doktor rögtön az előszóban szembesíti az olvasót azzal, hogy a társadalom komoly gondokkal küzd a nemiség „megfelelő megélésével” kapcsolatban – e kijelentés nem csak a hölgyekre vonatkozik, sőt! A könyv azonban a gyengébbik nem szemszögéből láttatja a témát, hiszen a legfőbb kérdés róluk és nekik szól: „mitől nő a nő?” Csernus Imre csalhatatlan logikájával felvázolja az olvasó előtt, hogy a sok kimondatlan probléma, hazudozás, okoskodás, miegymás felelős a kisiklott életekért és az ilyen szülők menthetetlenül magukkal rántják a pusztulásba önzésük gyümölcsét, a gyermeket. Más szóval, a „rohadó benső” vonzza a „démonokat”, akik leviszik a bűnös lelkét „a pokol legmélyebb bugyrába”. Az ilyeneknél a halál nem elmúlásként, hanem hosszas kínlódás utáni „megdöglésként” jelentkezik – ezek alapján akár egy középkori hittérítővel is összetéveszthetném. Mégsem vágtam a könyvet a sarokba. Hogy miért? A szerző megdöbbentő következetességgel mutat rá azokra a pontokra, ahol a gyáva, tétova döntések kikezdik az ember önbecsülését és vele együtt a párkapcsolatot. Példáit olvasva a kellő önreflexióval rendelkezők számolatlanul falják a fejezeteket, Csernus időről időre megszólítja és gondolatmenetébe avatja a „kedves Olvasót”. A tartalomhoz kiválóan illenek Nádor Péter illusztrációi és a borító. A gyengébbik nemet és a fogyasztói társadalom szimbólumait ábrázoló rajzok találóan, könyörtelen cinizmussal ábrázolják a nő (ön)kizsákmányolását – számomra a „kaja, pia, nő” harmóniáját megjelenítő Csendélet a legemlékezetesebb, amin egy pucsító lány hátán ott egy tányér étel és egy üveg ital. Kezünkben tartjuk tehát a boldog élet receptjét? Csernus doki végre megmutatja az Utat? Nem. Felvilágosít, hogy tizennyolc éves kor felett csak az egyén tehet a maga boldogságáról és érzelmi kudarcairól. A teljes élet nem a társadalom, a szülők vagy a politika függvénye, hanem személyes felelősségvállalás dolga – ezzel együtt „mindenki úgy kúrja el az életét, ahogy akarja”. Szívünk joga. |
Kultúra rovat
