|
Prága, Kafka nélkül
Szerző: Gelegonya Edina | Feltöltve: 2008-02-07 | Megtekintve 1395 alkalommal. | Nyomtatás
– Ole Christian Madsen új filmjéről – A szélturbina és a halkonzerv mellett a kilencvenes évek közepe óta Dánia egyik legfontosabb exportcikke a mozifilm, amihez nagyban hozzájárult a Lars von Trier-ék által életre hívott Dogma 95 csoport. Ehhez a körhöz tartozik Ole Christian Madsen is, akinek a 2006-os, Prágai történet című rendezését idén október végén mutatták be Magyarországon. A sztori meglehetősen szokványos: adott az édesanyja mellett felnövő Christoffer, aki már családos férfiként apja temetését intézni utazik Dániából Prágába. S bár a fiú a halott okozta gyermekkori keserűséggel telve érkezik a cseh fővárosba, a hűtőkamrában egymás mellett sorakozó merev végtagokból az apa szépen lassan hús-vér, szerethető emléképpé válik. Ezzel párhuzamosan az utazásra vele tartó feleségével, Majával újra kell gondolniuk válságba jutott házasságukat, s Christoffer a saját kisfiához fűződő viszonyán is javítani igyekszik. S mintha nem lenne elég, hogy a férfi szüntelenül önmagával és családtagjaival kényszerül viaskodni, a káoszt fokozza a bábeli nyelvzavar, hiszen röpködnek az angol, a dán és a cseh szavak. A kommunikációnak mégsem a nyelvi különbségek az elsődleges akadályai, s míg a férj és feleség közti párbeszéd újra és újra kudarcba fullad, a csak néhány angol szót ismerő Alena és a csehül nem értő Christoffer mégis megtalálja a közös hangot. A főszereplők játéka kifogástalan, s ez nem is meglepő, hiszen a rendező biztosra ment a kiválasztásnál: Christoffer megformálását Dánia egyik legnépszerűbb színészére, a Casino Royale-ban Le Chiffre-ként ravaszkodó Mads Mikkelsenre bízta, Maját pedig a Madsennel már a 21-es sorszámúként ismert Dogma-filmben, az Örök szerelemben is együtt forgató Stine Stengade alakítja. Madsen bevált operatőre, Jorgen Johansson is remek munkát végzett. Az amúgy is ráérősen hömpölygő cselekményt még tovább lassítják a hosszú beállítások. Prága városából nem sokat látunk, inkább a zárt helyszínek, az éttermek, a hotelszobák, a vasúti kabinok belső terei dominánsak. A szűk helyiségek Christoffer szorongásainak reprezentásnsaivá válnak. S mintha nem is Csehországban járnánk, hanem valahol Koppenhága környékén, a Napnak esze ágában sincs kisütni, sötét és szürke minden – Christoffer öltönye, a füstös kiskocsmák, az utcák. Mindössze néhány alkalommal töri meg ezt az egybefüggő szürkeséget egy-egy üdítőbb színárnyalat: Alena rózsaszín fürdőköpenye, vagy a szoba falának és Maja szövetkabátjának kékje. Ha már egyszer prágai történetről van szó, Madsen nem bírta megállni, hogy ne csempésszen filmjébe egy kis kafkai atmoszférát, abszurd helyzeteket. Próbálkozásai azonban rendre félresiklanak, s nemcsak Christoffer, hanem a néző sem tudja mire vélni az orvos atyáskodó beszédmódját, s hogy halottszemlére tartva miért kell futólépésben végigszelni a kórház alagsorát. Ezek a képtelen szituációk a befogadó számára csupán felvillanások maradnak, s nem teremtenek tényleges kafkai utánérzést. Mégis: megrázó, megindító alkotás a Prágai történet. S ha az Olsen-banda kalandjain már kiszórakoztuk magunkat, érdemes erre a dán filmre is mozijegyet váltani. |
Kultúra rovat
