|
Védd magad!
Szerző: Gelegonya Edina | Feltöltve: 2008-02-07 | Megtekintve 1371 alkalommal. | Nyomtatás
Klaus Nomi, Michel Foucault, Robert Mapplethorpe, Isaac Asimov, Derek Jarman. A kérdés: hol metszik egymást a felsorolt prominens művészek-gondolkodók életútjai? Talán segít, ha a sor végére odaszúrom még Freddie Mercury nevét is. Igen, a válasz helyes: a közös pont, hogy mindannyian AIDS-ben haltak meg. Még ma is megdöbbentő-bizarr játék, ha egy fotós, festő, etc. életrajzában azt olvasom, a nyolcvanas évek második felében, a kilencvenes évek elején, fiatal korában távozott az élők sorából – ilyenkor kilencven százalékos biztonsággal megállapítható, hogy ő is egy a szerzett immunhiányos tünetegyüttes 1981-es felfedezését követő évtizedes embertarolás áldozatai közül. Az AIDS világnapját 1988 óta minden év december elsején tartják, mint egy szimbolikus felemelt mutatóujjként: van mire odafigyelni. A legutóbbi felmérések szerint azonban összességében hiába javulnak a fertőzöttségi indexek, a HIV-pozitívak és az AIDS-betegek száma 2001 óta megkétszereződött, azaz együtt meghaladják a 33 millió főt. Közülük 760 ezren az Európai Unió állampolgárai, s a helyzet persze továbbra is a Szaharától délre eső afrikai régióban a legsúlyosabb, ahol a lakosság 2,5 százaléka HIV-fertőzött. A rendelkezésre álló tényanyag szerint Magyarország viszonylag jó eredményeket tud felmutatni: eddig összesen körülbelül ezerötszáz hazai HIV-hordozót regisztráltak, és évente öten-hatan halnak meg AIDS-ben. Ezek alapján Szlovákiával egyetemben a legkevésbé fertőzött területnek számítunk az európai államok között. A szakemberek azonban óva intenek az elbizakodottságtól, s hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le csupán az imént felsorolt számokból. Egyöntetűen hívják fel figyelmünket arra, hogy ez a nem rossznak nevezhető eredmény elsősorban annak köszönhető, hogy sokan félelemből, vagy mert fel sem merül bennük a szükségesség gyanúja, eleve fel sem keresik a szűrőállomásokat, így a kisebb mintából értelemszerűen kevesebb emberről derül ki a fertőzöttség esetleges ténye. A hivatalos adatokhoz tehát tanácsos még további ezer-ezerötszáz HIV-pozitívval számolni. Mára beláthatatlan távolságba kerültek azok az idők, amikor annak megnyugtató tudatában, hogy az AIDS-et csak homoszexuális férfiak és/vagy drogosok kaphatják el, az erkölcscsőszök Isten ostorának, a bűnösökre mért jogos és méltányos büntetésnek tartották a HIV-et. Mivel azonban a dolgok soha nem ilyen egyszerűek, hamar jött a hidegzuhany is, s azzal azért ma már többé-kevésbé mindenki tisztában van, hogy a vírus a férfi-nő közti szexuális kapcsolat során is terjedni képes, sőt. Mégis, még most is hatalmas a zűrzavar akörül, hogy egyáltalán mit értünk a két mozaikszón, s sokakra az újdonság erejével hat, hogy a kifejezések nem egymás szinonimái. De az csak a kisebbik baj, ha a terminus technicusok helyes használata ábránd marad is csupán. Sokkal súlyosabb probléma, hogy a leginkább veszélyeztetett tizen-huszonéves korosztály jelentős hányada nem tudja, miért fontos a védekezés, vagy ha tudja is, nem igazán gondol vele. A szexuális felvilágosítás még nagyon gyerekcipőben jár nálunk, s az ez irányú szocializációnak már-már a Bravo legendás Szex–Szerelem–Gyengédség rovata a csimborasszója – de, még ha a felsősök számára is megmosolyogtatóak voltak ezek az olvasói, gyakran átlátszóan pszeudoolvasói kérdések, ez még mindig jobb megoldás, mint a téma elhallgatása, az őt övező szemlesütve-pironkodás. Hiszen ezenközben Magyarországon a középiskolás korosztály cirka fele él nemi életet, s kilencven százalékuk úgy esik át a tűzkeresztségen, hogy semmilyen módon nem védekezik. Ezek után már nem is annyira meglepő, hogy hazánkban a HIV-et hordozók egyötöde még nem töltötte be huszonötödik életévét. És amikor az Egészségügyi Minisztériumnak végre van egy értékelhető ötlete, s az Országos Egészségfejlesztési Intézettel megpróbálnak közösen tenni az abortuszok magas aránya és a szexuális úton terjedő betegségek terjedése ellen, csak olyan kis, gesztusértékű lépésekkel is, mint hogy óvszerautomatákat helyezzenek el középiskolák mosdójában – no, ilyenkor aztán jönnek a szülői munkaközösségek felháborodásától tartó iskolaigazgatók, akik elzárkóznak az ilyen szerkezetektől, mondván, hogy azok szexre serkentik a gimis lányokat-fiúkat. Hát, én azonnal igazat adok és kezet csókolok annak a tanerőnek, aki akár egyetlen olyan tizenhat évesre rá tud mutatni és meg tudja azt nevezni, akiből pusztán az óvszerautomata látványa – s még csak véletlenül sem például a barátja-barátnője – szexuális aktusra sarkalló feltétlen reflexet vált ki. Míg Lengyelországban elsősorban az intravénás kábszeresek között, hazánkban főleg nemi aktus útján terjed a HIV, s ehhez az adottsághoz nagymértékben járul hozzá az 1995 óta működő tűcsereprogram, s az, hogy ma már hat városban állítottak fel olyan automatákat, amelyek lehetővé teszik az elhasznált injekcióstűk sterilre váltását. Persze, lehetne ennél több is. De ha pénz van is, eleve nehéz olyan helyszínt találni, ahol feltűnés és vizsla tekintetek kereszttüze nélkül lehet a cserét megejteni. S végül, ha akad is ilyen diszkrét terület, újabb problémát jelent, hogy a kiszemelt környéken élők, ott üzletet vezetők tiltakoznak az automaták felszerelése ellen, s ilyenkor másik, alkalmasabb, toleránsabb miliő után kell nézni. A lakók ellenkezése persze érthető valamelyest, mégis azt kellene beláttatni: össztársadalmi érdek, hogy gátat szabjunk a fertőzések, így a HIV terjedésének is. Az AIDS-prevencióra jövőre 43 millió forintot szán a magyar kormány – ez az összeg nagyjából egy belvárosi háromszobás téglalakás árának felel meg a fővárosban. Érdemi megelőző hadjárat indítására nevetségesen alacsony keret. Tíz év óta idén először készült kampányfilm a betegség ellen – és ez is az RTL Klub és Anonim AIDS Tanácsadó Szolgálat koprodukciójában. S addig is, amíg ennyire nincs pénz a prevencióra, marad nekünk az ismert imperatívusz: Védd magad! |
Lőtér - Közélet rovat
