|
Rekonstruált fanatizmus
Szerző: Bus István | Feltöltve: 2008-03-09 | Megtekintve 1884 alkalommal. | Nyomtatás
Takács Gábor fotós-tanonc és amator régész. Tole tudtam meg, hogy miért érdemes két hétig ásni, mennyire értékeli a hatóság a muvészetet és milyen lakhatási körülmények várnak Budapesten az egy-egy napra kiránduló fiatal fotográfusra.  Az a mániád, hogy fekete-fehérben fotózol? Én szeretem a fekete-fehér képi világot. Sokszor kifejezobb, mint a színes, mert azt nehezebb úgy megkomponálni, hogy a színek is összhangban legyenek. Ezt egyrészt kényszeruségbol teszem, mert nincs digitális gépem – rendkívül drága lenne azt a minoséget elérni, amit én színesben elfogadhatónak tartok. Digitális géppel viszont csak színes képeket készítenék – azt a technikát szerintem direkt a színkeverésre találták ki. További elonye az analóg fotózásnak, hogy otthon magam hívhatom elo, nem vagyok másra utalva. Milyen témákat szeretsz a legjobban fotózni? Az embereket és a természetet. Ha tehetném, az egész nyaramat a folyóparton tölteném. Számomra a Maros-part Makó legkellemesebb része, csak sajnos annyira hozzászoktam már, hogy ritkán veszem észre fotós szemmel a különlegességeit – néha tényleg csak közhelyes felvételeket tudok itt készíteni. A folyópart azonban összehozza az embereket. Egy sörözés alkalmával turistákba botlottunk, akik nagyon jól érezték magukat és próbáltam oket megörökíteni – szerintem ez elég jól sikerült. Van egy képed, amelyen a folyóparton állsz, közted és a lencse között egy képkeret függ. Mit szeretnél ezzel kifejezni? A feladat a fotósuliban az volt, hogy önarcképet készítsek és ehhez a Maros-partot választottam. Számomra ez a kép a nyugalomról szól. Itt kép a képben van – a keret a lényeg, ami magára a muvészetre utal. Anélkül nem lenne benne semmi érdekes – talán „szép” lenne, de én nem szeretem ezt a jelzot, mert számomra túl közhelyes. Ez a kép komoly munkámba került, mert a fákra kifeszítettem egy damilt és arra akasztottam fel a keretet. A gépet idozítettem, de a fényképezo és a parton elozoleg bejelölt hely elég messze voltak egymástól, így futnom kellett, hogy odaérjek. Ráadásul mikor odaértem, a feladat érdekében úgy kellett tennem, mintha csak nézelodnék. Szerencsére nem látszik, hogy lóhalálában siettem oda.  A képen természetesen nincsenek rajta azok a horgászok, akik végignézték az egész kínlódásomat a kerettel meg a szaladgálással. Ok komplett idiótának néztek. Volt ennek a koncepciónak egy másik verziója is: ugyanígy futkostam az erdoben a nyaralók mellett, mikor megállt mellettem egy rendorautó és kérdore vontak a járorök. Azon a ködös délelottön valaki látta, amint egy fekete ruhás alak matat a földön, és már egy órája oda-vissza rohangál – a rendorök elmondása szerint a bejelento azt gyanította, hogy egy hullát akartam elföldelni. Nem tudom, hogyan nézte ásásnak, amint beállítom a fényképezot, de a rendorök jót röhögtek rajtam. Sok képeden fotóztad le önmagad. Miért? Eloször is, mert kéznél vagyok… Ez számomra önmegismerés, ráadásul egy kissé egoista természetem van. Másrészt nehéz olyan modellt találni, aki a beállított képen is jól mutat. Mitol más ez, mintha belenézel a tükörbe? A Metamorfózis címu képemhez hasonlót a tükörben biztosan nem látnék – ugyanarra a papírra kétszer fotóztam magam: eloször szembol, majd háttal. A halált akartam ábrázolni, amint kilépek a testembol és átkerülök a túlvilágra. Ez a projekt ráadásul jobban sikerült, mint terveztem. Nem számítottam rá, hogy ennyire egybeesnek az alakok és ilyen pontosan láthatom magam kívülrol.  Te is pózolsz a képen. Ez nem hiteltelen módja az önmegismerésnek? Mindegyik képen pózolok, de minden álca mögül elobújik valami eredeti. Teljesen más a helyzet, ha valaki szándékosan próbál másnak látszani vagy egyszeruen csak jól akar mutatni a képen. Van egy felvételem, amit egy ásatáson készítettem: két munkás ül egymás mellett. Ok régi jó haverok, ezért direkt kérték, hogy fotózzam oket le, tehát „pózolnak”. A beállítás ellenére a kép meglehetosen sokatmondó. Az arcukon az élet látszik, nem pedig a konkrét munka fáradalma – ezt persze maguk sem tudták. Ásatással is foglalkozol. Ott mi a feladatod? Dokumentálás, lapátolás, talicskázás, szikével babrálás… Nem tanulok régésznek, ezért számomra elsosorban izgalmat jelent – jó esetben. Amikor kéthete csak ások, az persze nem kaland, de valami olyat találni, amit már több száz vagy ezer éve nem látott senki, az bizony hatalmas élmény. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogyan került épp ide a meglelt tárgy, mit jelenthetett a gazdájának, vajon elvesztette vagy elrejtette… Dokumentálás alatt pontosan mit értesz? Mivel tudják a kollégáim, hogy fotózok, ezért rám bízzák a feltárás fényképezését. Az ásatásra készített fotónak nem kell muvészi igényeket kielégítenie, sot általában rosszul sikerült képnek számít az esztétikus darab. A helyzet rekonstruálása a lényeg, ezért információt kell hordoznia a képnek. Ez a fajta fotózás inkább rutinszeru, mint amit a Fotográfus.hu alapítványnál tanulok Budapesten, de ugyanúgy szeretem. Hogyan tudod összehangolni a tanulást és a munkát? Csütörtökönként megyek a fovárosba. A szállás ma, negyedévesként azért nem jelent gondot, mert mindig akad egy pesti haver, aki szívesen lát. Az elso évben azonban sosem tudtam pontosan elore, hol töltöm az éjszakát. Ha csak kevés pénzem volt, akkor munkásszállóban aludtam. Az óbudai bérkaszárnyában történt, hogy választhattam: egy olyan ágyban alszok, amibe egy focilabda méretu krátert égetett a cigi, vagy egy olyan fickó mellett, akinek a horkolását a folyosó végérol is lehetett hallani. Reggel már bántam, hogy nem a kiégett ágy mellett döntöttem… Amikor egy kicsit több pénzem volt, akkor a hajnali vonat indulásáig buliztam, de másnap akkor is várt a munka. Ehhez az életmódhoz fanatizmus kellett, de egyáltalán nem bánom, mert én ilyen alkat vagyok. Megesett, hogy egy sofor barátom sörözgetés közben megkérdezte, van-e kedvem vele másnap Olaszországba menni. Magammal vittem egy szál kolbászt meg egy kiló kenyeret és két nap múlva az Adriában fürödtünk, majd jöttünk vissza. Lételemem a mozgás, mindig úton akarok lenni, hogy történjen valami, mert a változatlanság számomra nem élet, hanem maga a halál. |
Portré rovat
