|
Variációk tandíjra
Szerző: Rohrer Hajnalka | Feltöltve: 2008-03-06 | Megtekintve 1319 alkalommal. | Nyomtatás
Kapuban a népszavazás, dübörög a kampány. A vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj kérdése közül talán ez utóbbi osztja meg leginkább a közvéleményt. „Ha marad a tandíj, vannak jogaink. Nem vagyunk már gyerekek.” Nem bizony. Éppen ezért nem lehet megetetni az ilyen maszlaggal. Ezek szerint most nincsenek jogai egy felsooktatásban tanuló hallgatónak? Érdekes, mintha eddig máshogy tudtuk volna. De sebaj, jön a tandíj – vagyis a fejlesztési részhozzájárulás – és egy csapásra megoldódik a hazai felsooktatás minden problémája. Na de milyen problémái is vannak a magyar felsooktatásnak? Hát például a nem megfelelo színvonal. Nem véletlen a kis párt cinikus kampánya: „Az ingyenes magyar diploma ugyanannyit ér, mint a drága nyugati. Elhiszi?” Na de akkor nézzük fordítva a dolgokat. Ha a magyar diploma is drága lesz, ugyanannyit fog érni, mint a nyugati? Elhiggyük? Javasolnám, hogy inkább az oktatás minoségénél kezdjék a kérdés tárgyalását. De persze ki vagyok én, hogy megmondjam, mi legyen. Annyi szakember ül ott, biztosan jobban tudják. Magyar Bálint volt oktatási miniszter szerint igazságtalan az a rendszer, amelyben tizennyolc éves diákok jövoje egy-két pontnyi különbségen dol el, nevezetesen, hogy költségtérítéses vagy államilag finanszírozott képzésre kerülnek-e be. Így azok, akiket csak költségtérítéses képzésre vettek fel, súlyos százezreket fizetnek ki évente azért, hogy a felsooktatásban tanuljanak. „Ez így nem fair. A tandíj nélküli helyzet diszkriminál.” Sokkal igazságosabb, ha mindenki számára fizetos lesz a felsooktatás, így legalább nem különböztetünk meg senkit. Az, hogy nem a tudás vagy a tanulmányi eredmény lesz ezután a meghatározó? Dehogynem, hiszen lesz átjárás a költségtérítéses és az államilag finanszírozott képzés között, méghozzá a teljesítmény alapján. Ezzel már el is van intézve a kérdés. Mindenki fizet, csak lesz, aki kevesebbet. Szintén probléma, hogy túl sok a hallgató. Csökkenteni kell a számukat. De hogyan? Erre nyilvánvalóan a legegyszerubb megoldás a szigorúbb felvételi, kevesebb meghirdetett hellyel. De ez nem járható út, hiszen a felsooktatási intézményeknek szükségük van a hallgatói normatívára. Sok hallgató, sok pénz. Nem nagy erofeszítés ezt belátni. Aztán majd idoközben lehet szelektálni, ismerjük, hulljon a férgese. Nem túl jóindulatú modell, úgy is mondhatnánk, nem veszi figyelembe, hogy a hallgatók is érzo lények, de legalább figyelembe veszi a teljesítményt. A tandíjjal viszont ez a kérdés is megoldódik: akinek nincs pénze, nem tanul. Nem muszáj mindenkinek egyetemre mennie, szakmunkásokra is szükség van, ugye. Meg különben is, van diákhitel, azt is igénybe kell vennie valakinek. Ráadásul „a tandíj a megrendeloi attitud kialakulását is segíti”. Hiszen tudatosítja a hallgatókban, hogy ok szolgáltatást vesznek igénybe, ami nincsen ingyen. Ez a piac egyik alaptörvénye. Akkor a tandíj valójában csak a tudatos fogyasztóvá nevelés egyik eszköze? Így már mindjárt jobban hangzik. Nagy megkönnyebbülés, hogy még erre is gondolnak helyettünk, hiszen ki ne akarna tudatos megrendelo lenni? A tandíj melletti érvek szerint, ha fizet a hallgató, akkor lehetnek elvárásai is, vagyis jogosan követelheti a minoségi oktatást. Érdekes, mintha ezt is máshogy tudtuk volna eddig. Na de akkor tényleg nézzük pusztán piaci szempontból a dolgokat: normális esetben eloször van egy minoségi szolgáltatás, amiért aztán lehet pénzt kérni. Nálunk ezt fordítva képzelik el, hiába, reformnemzet vagyunk. Eloször legyen pénz, aztán késobb majd csak kialakul a szolgáltatás, hiszen a hallgatók elobb-utóbb fellépnek ezzel az igénnyel, mivel tudatos megrendelokké válnak. Világos érvelés, szinte már bele sem lehet kötni. Úgy látszik, errefelé a csík tolja a repülot. |
Lőtér - Közélet rovat
