|
Védelmi terror
Szerző: Jeszenszky Nóra | Feltöltve: 2008-03-21 | Megtekintve 1310 alkalommal. | Nyomtatás
Ismét offenzívát indított Izrael a gázai övezetben, annak érdekében, hogy megakadályozza a Hamasz további rakétakilövéseit a zsidó állam területére. Az akcióban fegyvereseken kívül több civil – köztük egy hat hónapos csecsemő is – meghalt. A cselekedet annak fényében igazán meglepő, hogy Izrael milyen apró engedményeket tett az utóbbi időben a palesztinai béke érdekében. Sokatmondó, hogy nemcsak az EU soros elnökségét betöltő Szlovénia, hanem az ENSZ Biztonsági Tanácsa (amely az amerikai vétóknak köszönhetően igen ritkán lép fel a zsidó állam ellen) is elítélte az akciót. Ban Ki-Mun, a világszervezet főtitkára, bár elismerte Izrael önvédelemhez való jogát, az erőszak beszüntetésére és a tárgyalások folytatására szólított fel. Az önvédelemhez való jog persze vitathatatlan, mégis kissé viszonylagos. Messzire vezetne, ha megpróbálnánk megválaszolni az egyébként is értelmetlen „ki kezdte” kérdést, és ez nemcsak a mostani, hanem az egész, történelmi távlatokban kezelt konfliktus tekintetében is így van. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: a muzulmán többségű országok zöme ugyanolyan természetességgel bélyegzi terroristának Izraelt, mint a zsidó állam, a nyugati közvélemény (köztük mi, magyarok is) az Al-Kaidát vagy éppen a Hamaszt. Még a mérsékeltebb arab országok számára sincs sok különbség a Gázában fegyvereseket és ártatlanokat is gyilkoló izraeli hadsereg és a zsidó területekre időről-időre rakétákat lövöldözgető Hamasz módszerei között. Céljaikat tekintve nagy csak az eltérés; szerintük a Hamasz a palesztin nép jogaiért cselekszik, Izrael pedig erőfölényét kihasználva próbál újabb területekhez jutni. Akkor ki is védi önmagát ebben a konfliktusban? A fogalmat mindkét fél másként értelmezi, és ez a tény már előrevetíti a tárgyalások sikertelenségét. Az ENSZ BT hiába ítéli el az erőszak miatt Izraelt, ha önvédelemnek tüntet fel egy olyan cselekedetet, melyet a palesztin oldal egyértelmű agressziónak minősít. Ha már abban is merev álláspontok alakulnak ki, hogy egy támadás valóban támadás volt-e vagy sem, akkor nyilvánvalóan nehéz elvárni, hogy területi és egyéb, erős érzelmeket kiváltó kérdésekben megegyezés szülessen. Illúzió lenne azt feltételezni, hogy a konfliktus megoldásához pusztán arra lenne szükség, hogy a palesztin és az izraeli oldal háttérbe szorítsa radikálisait, és tárgyalóasztalhoz üljön. Az ENSZ-nek és a világhatalmaknak nem kizárólag arra korlátozódik a szerepük, hogy üdvözöljék ezeket a próbálkozásokat, vagy esetleg közvetítsenek a vitázók között; apró gesztusokkal kellene elősegíteniük a megegyezést; első lépésként például tisztázhatnák, ki mit ért önvédelem alatt. Amíg ezt a jelentéktelennek tűnő kérdést sem tudják kezelni a felek, addig ne is feltételezzük, hogy bármelyik oldal átütő engedményeket tesz Jeruzsálem, a víz elosztása vagy a palesztin menekültek tekintetében. Vagyis a valódi problémák terén. |
Lőtér - Közélet rovat
