|
Ünnepi csömör
Szerző: Gelegonya Edina | Feltöltve: 2008-03-21 | Megtekintve 1422 alkalommal. | Nyomtatás
Egyre csak kürtőskalácsra éhezem, már napok óta. Attól fogva, hogy megláttam, milyen szép ívben repül március 15-én Demszky Gábor felé a székelyek jobb sorsra érdemes, sült, cukorral vastagon megszórt tésztája, egyfolytában azt ennék. Másrészről, az őszödi beszéd óta megszokott ünnepi dramaturgiától kifejezetten megcsömörlöttem. Pedig jól indult a dolog, legalábbis itt, Szegeden. Á, nem volt ez semmivel sem érdekesebb és látványosabb ünnepség, mint az ezt megelőző években, vagy mint más vidéki nagyvárosokban szokott lenni. Nem az nyűgözött le, hogyan táncolnak az A csitári hegyek alatt gitárriffekkel és néhány angol mondattal felturbózott változatára a Hóra Színház tagjai. Lippai Pál ünnepi szónoklata is csak ugyanazokat a közhelyeket puffogtatta, amiket első osztályos korom óta minden évben kénytelen vagyok meghallgatni. Még csak nem is az az igazán szép, hogy a Széchenyi téren akár vattacukrot is vehettem volna magamnak. Egyszerűen csak azért volt jó, mert a pártok helyi képviselői nem csináltak abból problémát, hogy idén is együtt ünnepeljenek, így a Klauzál téren politikai szimpátiára való tekintet nélkül ki lehetett tűzni a kokárdát a kabát bal felső szegletére. És jó volt, mert senki nem kereplőkkel és tojásokkal felszerelkezve érkezett, s a megemlékezés végén sem jött senki, hogy az akárki által kitett koszorút elrugdossa a Kossuth-szobortól. Sőt, még csak kürtőskalácsot sem dobált senki a pódium irányába – bár ezt az egyet utólag bánom egy kicsit, mert szombat óta tényleg nagyon megéheztem rá. Szóval, jó volt ez addig, amíg internet- és tévéközelbe kerülve meg nem láttam, hogy Pesten persze megint a szokásos a felállás. Mert az, hogy idelent délen nyugodtan ünnepelhettünk, csak annak köszönhető, hogy azok, akik a legújabb divat szerint kishercegesen a nyakuk köré tekerik az Árpád-sávos sálat, nemzeti ünnepek alkalmával inkább felutaznak a közismerten több szórakozási lehetőséggel kecsegtető fővárosba. Pedig én már azzal sem nagyon értek egyet, hogy ha van három darab pirosbetűsünk, amik, ugye, nemzeti egységünk és identitásunk szimbólumai, akkor miért kell az összetartásnak és a közösségvállalásnak még a látszatát is elkerülni ebben a hetvenkét órában? Ha más alkalmak nem is, legalább ezek az ünnepeink lehetőséget kellene teremtsenek arra, hogy közös platformra kerüljünk a másikkal, s manifesztáljuk: igen, van még alapja annak, hogy magyarnak valljuk-gondoljuk magunkat, és van még miért jelentőséget tulajdonítanunk annak, hogy itt élünk, ebben az országban, ezzel az 1100 évvel és ezzel a múlttal a hátunk mögött. Akkor miért kell külön pártrendezvényeket szervezni nemcsak a fővárosban, hanem egyre többször vidéken, idén például már Miskolcon is? De oké, ezt még csak-csak megértem, hiszen tudom én, van az úgy, hogy nem tudjuk elviselni a másik –szintén magyar – pofáját, különösen, hogy a barátkozást is túlzásba lehet vinni, mint ahogyan a szabadságharcra a Magyar Gárdával együtt emlékező fideszes szekszárdi városvezetés tette. Viszont hiába erőlködöm, azt tényleg képtelen vagyok, vagy inkább csak nem akarom belátni, hogyan szabadulhatott ki ennyire visszatoloncolhatatlanul a szellem a palackból, s válhatott gyakorlatilag természetessé, hogy a 2006. szeptember 18-át követő nemzeti ünnepeken egyre több budapesti inkább vidékre utazik, mert az állami rendezvényeken menetrendszerűen mocskosbuziznak a vadmagyarok, majd estefelé jönnek az utcai összecsapások, lángra kapnak a kukák, törnek a kirakatüvegek, a rendőrség meg mintha ágyúval akarna verébre lőni. S amíg mi idelent hallgatjuk, milyen jó és szép és kívánatos dolog az összetartás, a nagybetűs nemzet már régen szétesett, és már régen nem csak két darabra. |
Lőtér - Közélet rovat
