|
A tanári tekintély nyomában
Szerző: Pölhe Dóra | Feltöltve: 2008-04-05 | Megtekintve 2025 alkalommal. | Nyomtatás
Újfent botrányos tanárverési esetektől hangos a magyar média: egy józsefvárosi középiskola, egyébként nem agresszív természetű, csupán „szereplési mániával küzdő” diákja, fizikaórán megrúgta és lökdöste az órát tartó 69 éves tanárt. Korábban egy Nógrád megyei faluban azért verte meg egy házaspár az iskola igazgatóját, mert elültette a helyéről fegyelmezetlenül viselkedő lányukat. A két eset valóságos lavinát indított el: az utóbbi hetekben az ország legkülönbözőbb pontjairól egyre-másra érkeznek az összeférhetetlen, deviáns diákokról szóló rémtörténetek. A közfelháborodás ismét napirendre tűzte az egyes pedagógusok szakmai alkalmasságának megkérdőjelezhetőségét, és az iskola felelősségének kérdését, amit persze az érintett józsefvárosi intézmény igyekszik a bántalmazott fizikatanárra hárítani. Szili Katalin házelnök az eset nyomán rögvest felkérte az országgyűlés oktatási bizottságát annak kivizsgálására, hogy a diákok magatartását, illetve nevelését előíró jogszabályok megfelelőek-e, s amennyiben – minden bizonnyal – nem, milyen módosítások szükségeltetnek a diákok erkölcsi nevelésének javításához, és az iskolai agresszió visszaszorításához. Az idős, netán már nyugdíjasként működő tanárok, elsősorban fizikai és pszichés alkalmatlansága nyilvánvaló szerepet játszik a tettlegességig fajuló tanár-diák konfliktusok elburjánzásában. Aki a pedagógusi pályára nézve is elfogadhatónak tartja a 62, illetve 65 éves nyugdíjkorhatárt, az bizonyára nem töltött még huzamosabb időt harminc lurkóval összezárva. Harmincöt-negyven hivatástudattal áthatott tanév az ifjúság nevelésének szentelve, le a kalappal előtte, minden tiszteletet megérdemlő életút. Viszont nem biztos, hogy a hatvan éves tanító néni még ugyanúgy rohangál a gyerkőcök után az udvaron, és éppoly türelmesen magyarázza nekik ezredszerre is az osztás és bennfoglalás közti különbséget, mint önmaga tíz évvel fiatalabb kiadása. Meggyőződésem szerint, ahhoz, hogy egy pedagógus minőségi munkát végezzen, (nota bene: az óvoda, iskola nem gyermekmegőrző) kiegyensúlyozott testi, szellemi és lelki állapot szükséges. Egy frusztrált elsős tanító egy életre szóló lelki sérülés okozójává, s ezzel egy hosszú, kártékony folyamat elindítójává is válhat. Hisz az a kisgyerek, akit az iskolában sorozatos megaláztatások, kudarcélmények érnek, előbb próbál megfelelni az elvárásoknak, majd ha görcsös erőfeszítései nyomán mégis elmarad a siker, a túlélés érdekében végül szembefordul a vele méltatlanul bánó pedagógussal, közvetetten pedig az iskolai követelményekkel is. A tanári tekintély gyakran helyreállíthatatlan csorbát szenved ezen a ponton. Az elmúlt években történt iskolai tanárverések különben nem csak az idősebb tanerőket érintették, s ez arra enged következtetni, hogy fiatalabb kollégáikkal sincs minden rendben. Érdemes belegondolni, kiből lesz ma Magyarországon tanár. A gimnáziumokból kikerülve, a humán beállítottságú diákok elsődlegesen a jogi egyetemmel próbálkoznak, második helyen megjelölik a bölcsészkart, és ha minden kötél szakad, akkor jöhet valamelyik tanárképző főiskola. Ott aztán többségük rájön, hogy mégsem erre a pályára teremtetett, diplomához jutva próbálkozik is másfelé, és ha nem jön össze, legfeljebb elvállal egy tanári állást. Szakmai elhivatottság híján azonban, nem sok motiváló tényező marad manapság egy pedagógus számára, hiszen nagy többségük alulfizetett, túlterhelt, s a szakma korábbi társadalmi megbecsültségének immár nyomát sem találjuk. Ennek hátterében pedig a szülők és az iskola megváltozott viszonya húzódik meg. Ligeti György, szociológus megvilágításában, a probléma abban gyökeredzik, hogy az iskola, mint szolgáltató, nem tud mit kezdeni a szolgáltatást igénybe vevő diákokkal és szüleikkel. Úgy tűnik azonban, hogy eladó és kuncsaft igényei esetenként annyira eltérőek lehetnek, hogy egyszerűen nincs már mód kompromisszumra. Az utóbbi években nyilvánosságra került tanárverési esetek érintettjei kivétel nélkül hátrányos helyzetű, megélhetési gondokkal küszködő családok gyermekei voltak. Ha a közvetlen környezetében azt tapasztalja a gyerek, hogy az iskolai tudás nem képvisel értéket, nem segíti elő, ellenkezőleg, hátráltatja az életben való boldogulást, akkor nyilvánvalóan köszöni, nem kér többet ebből a szolgáltatásból. Csakhogy részletkérdés, tetszik-e neki vagy sem, mivel 18 éves koráig tanköteles, valahol majd úgyis igénybe veszi. Hogy a dolgok már tettlegességig fajultak, azért lehet okolni a liberális oktatáspolitikát – ahogy tette ezt a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke –, esetleg az antidemokratikus szervezeti keretekkel rendelkező magyar iskolarendszer felelősségét hangsúlyozni Ligeti György nyomán; abban viszont biztos vagyok, hogy az iskolai agressziót nem jogszabályokkal sikerül majd visszaszorítani. Nem a közoktatási törvény hivatott ugyanis a társadalom szemében helyreállítani a tanárok megkopott renoméját, vagy megváltoztatni a nehéz körülmények közt élő családok értékítéletét. Hiszen nem annyira írott, mint inkább morális problémákról van szó. Optimális esetben a pedagógus nem a törvényben meghatározott kötelezettségei miatt tartja meg lelkiismeretesen a tanórát, értékeli korrekten a tanuló munkáját. A gyerek pedig nem attól kezdi el tisztelni a tanárát, hogy a szülei otthon elmagyarázzák neki, ha rosszul viseli magát, akkor ezentúl már nem csak irgum-burgum lesz, de komoly szankciók is várnak majd rá. Az iskolai erőszak elleni fellépés előfeltétele mindenképpen a családvédelem lenne, de - miként az iskolák helyzete- ez sem a soron kívüli rapid segélyekkel orvosolható problémák köre. |
Lőtér - Közélet rovat
