|
Olajra lépett demokrácia
Szerző: Jeszenszky Nóra | Feltöltve: 2008-04-11 | Megtekintve 1501 alkalommal. | Nyomtatás
Öt év telt el azóta, hogy az Egyedült Államok megtámadta Irakot, melynek eredményeként, amellett, hogy megdőlt Szaddam Husszein diktatórikus rendszere, kaotikus állapotok uralkodnak az országban. Mi sem jelzi ezt jobban, minthogy még azt sem tudni pontosan, valójában mennyi civil áldozata volt és van a harcoknak: az angolszász média legkevesebb százezer, maximum egy millió halottról tud, de egyes becslések szerint másfél millió ember is életét veszthette. Ráadásul, mintha csak az évfordulóra időzítették volna, elesett a négyezredik amerikai katona és a polgárháború is folytatódni látszik, miután az egyik legjelentősebb síita milícia, a Mahdi Hadserege felmondta a viszonylag hosszú ideje tartó tűzszünetet a kormánnyal. Felesleges lenne a 2003-ban még előszeretettel hangsúlyozott indokokat boncolgatni: Iraknak sem tömegpusztító fegyvere nem volt, sem al-Kaida kapcsolata, mint az utóbb bebizonyosodott. Bush számára az egyetlen igaznak tekinthető vád Szaddam diktatórikus rendszere maradt, ami valóban diktatórikus volt, bár megjegyzem, az volt már 2003 előtt is, például az első Öböl-háború idején, amikor Amerika még lelkesen támogatta Irán ellen. Ha ezt az egy érvet mélyebben elemezzük, érdekes ellentmondásokra bukkanhatunk. A támadás ideológiai megalapozottsága nagymértékben támaszkodott a demokrácia fogalmára, melynek megteremtése, főleg más érvek megtorpedózása után, kulcskérdéssé vált. Az USA-nak az is fontos volt, hogy ne csak Irakban induljon meg valamiféle demokratizálódási folyamat, hanem a többi közel-keleti országban is, hiszen, befolyása növelése mellett, ezzel példát statuálhatott volna a „gonosz-tengelyének”, azaz Iránnak és Szíriának; az illusztris társaság harmadik tagja Észak-Korea, de a klub nyitott, bárki be – és kikerülhet cselekedetei és Amerika pillanatnyi érdekeitől függően. Hogy az erre irányuló erőfeszítések mennyire voltak sikeresek, és lehettek-e azok, az persze kérdéses. Egyáltalán nem biztos, hogy a háttérben az a sokszor emlegetett gondolat áll, miszerint a muzulmán többségű országok vallásuk és a demokrácia összeegyeztethetetlensége miatt képtelenek a normális állami berendezkedésre. Én úgy látom, hogy nem kizárólag ez az egyedüli ok. Bush túl sok mindent akart egyszerre, és ennek szükségszerűen kudarc lett a vége. Nemhogy demokrácia nincs Irakban, rend sincs, csak kormány van, de naivitás lenne azt feltételezni, hogy ennek a testületnek bármiféle beleszólása lenne a dolgok alakításába, lévén egy megszálló hadsereg és egy megszálló által a nyakára ültetett kormányzó lesi minden lépését. Visszanézve az elmúlt öt év közel-keleti eseményeire, nehéz az amerikai elnök által vizionált jeleket találni. Pakisztán talán az egyedüli hely, ahol változott valami, de Iránban a konzervatívok nyerték a parlamenti választásokat (és fogják valószínűleg a jövő évi elnökválasztást is, így az Amerika-ellenes Ahmedinezsád továbbra is hatalmon maradhat) a mérsékelt Egyiptomban is elnökváltás lesz hamarosan: Hoszni Mubarak helyét minden bizonnyal fia, Gamal Mubarak foglalja majd el. Szíriában a helyzet változatlan – diktatórikus -, Libanonnak 2007 ősze óta nincs köztársasági elnöke. A 2006-os, a helyi viszonyokhoz képest tiszta voksoláson a nyugaton terrorista szervezettként számon tartott, egyébként politikai pártként is funkcionáló Hamasz lett a nép választottja, bár az USA nem engedte, hogy hosszú távon hatalmon maradjon. Demokrácia, amerikai szájíz szerint. A demokrácia-dominó megtorpant valahol, sőt gyanítom, el sem indult igazából. Miért is indult volna, amikor egy meggondolatlan háború jelentette a csíráját? Hogyan alakulhat ki demokrácia ott, ahol van egy megszálló, és ez nem engedi hatalomra kerülni a többségben lévőket, jelen esetben a síitákat? Csak akkor számít a nép akarata, ha az USA választottja került azáltal a kormányrúdhoz, egyébként nem? Irakból bizonyára nagyon demokratikus ország lesz, ha ezeket a játékszabályokat sajátítja el. Emellett az sem biztos, hogy Bagdad, és a Közel-Kelet lakossága feltétlenül Amerikát kívánná gyámjának, azt, aki nemzetközi felhatalmazás nélkül avatkozott be egy szuverén ország belügyébe, és aki azóta sem képes ott hatékony államot működtetni. És akkor az olyan egyéb, tekintélyromboló esetekről, mint a fogolykínzások és azok igencsak különös kivizsgálása, még nem is beszéltünk. Már-már közhely, hogy az USA kettős mércét alkalmaz a helyi államokkal szemben: a radikálisabbakkal fenyegető és reformokat követelő, szövetségeseinél viszont cseppet sem zavarja, ha diktatórikus, vagy ha esetleg az egyik legkonzervatívabb vallási irányzatot követi, mint teszi azt Szaúd-Arábia. Így kétségkívül nehéz az emberi jogokat tiszteletben tartó, afelett mindenhol őrködő szerepben tetszelegni, hiszen a helyi közvélemény szemében egyszerűen hiteltelenné válik. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy az irakiak lassan sem a demokráciában nem hisznek, sem az amerikaiaknak. Túlságosan sok pozitív példát nem szolgáltatott az Egyesült Államok a helyi országok vezetése és közvéleménye számára. Saját határain belül hiába tartja be a demokratikus játékszabályokat, ha azokat nem tartja magára nézve kötelezőnek, amikor egy független ország belügyeibe kontárkodik bele. Egy iraki emigráns számára, aki a hazájában lévő tarthatatlan állapotok miatt kénytelen volt távozni – és vannak ilyenek szép számmal, egyes források szerint négy millióan -, nem hiszem, hogy számít, Amerika hogyan viselkedik otthon. Ő csak annyit hall, hogy a demokrácia jó dolog, de sohasem tapasztalhatja meg valójában milyen is az. Hosszú időbe telne átbogarászni azt a vitát, amely az iszlám és a demokrácia kapcsolatáról szól, nem is vállalkoznék rá. Lehet, hogy a muzulmán többségű országokban kicsi lépéseket tesznek az ügy érdekében, de a folyamat előrehalad külső beavatkozás nélkül is, sőt, mint láttuk, néha annak ellenére. Egy dolog biztos: az új amerikai elnöknek nehéz lesz visszanyernie azt a bizalmat, melyet elődjének sikerült totálisan lerombolnia. Ehhez radikális irányváltásra lenne szükség Washington közel-keleti politikájában, különben elképzelhető, hogy a világnak ebben a kicsi szegletében végül kiépül valamiféle demokrácia, de az biztosan nem az USA segítségével megy végbe. Ez pedig nem mást jelent majd, minthogy befolyása minimális szintre süllyedhet a Föld olajban leggazdagabb vidékén. |
Lőtér - Közélet rovat
