|
„Közös a víz, amelyet a gyökerek felszívnak”
Szerző: Pölhe Dóra | Feltöltve: 2008-04-26 | Megtekintve 1718 alkalommal. | Nyomtatás
A Tingatinga festmények Tanzániából című tárlat március 14–én nyitotta meg kapuit a szegedi REÖK-Palotában. A színpompás festmények által egy másik világba, az európai embertől idegen, rejtélyes és vonzó kultúrába nyerhetünk bepillantást. A kiállítás koordinátora, Dr. Sarungi Emőke, akinek köszönhetően Magyarországon láthatjuk a képeket és személyesen is találkozott a festőkkel, a hétvégi tárlatvezetetések alkalmával egzotikus tanzániai kirándulásra kalauzolja a látogatókat a művészet világában. - Jellemezné pár szóban a tingatinga festészetet? - Rövid összefoglalásként azt lehet mondani, hogy a természetet – azon belül az állatokat, a növényvilágot - és az emberek hétköznapi életet, a történelmet, a falusi életet ábrázolják, valamint egy kicsit az afrikai törzsi hitvilág is megjelenik a képeken. Különös jellemzője ezeknek az élénk színű festményeknek, hogy bicikli-zománccal készülnek, amit általában több rétegben visznek fel a vászonra az alkotók. Eredetileg farost lemezre festettek, az alap tingatinga festmény méret pedig a 60-szor 60-as volt, majd ettől eltértek, kisebbeket-nagyobbakat is készítettek a későbbiek során. - Honnan ered ez az irányzat? Mit érdemes tudni a tingatinga képek készítőiről? - Egy alkotói csoportról van szó, amelynek az alapítója Edward Saidi Tingatinga volt. Az ő munkáját figyelve, a rokonai kezdtek el először mellette festeni: az unokatestvére, a féltestvére, az unokabátyjai. Tingatinga pedig biztatta őket, hogy ne csak a háttérben segítsenek neki, hanem kezdjék el a saját képeiket megalkotni. Erre szükség is volt, hiszen ő korai halála következtében mindössze 1968-tól '72-ig alkotott, és utána a rokonok munkáiból, hagyományőrzéséből maradt fönn ez az irányzat. Ma már Tingatinga Művészeti Szövetség néven ők egy festőiskolát, alkotóközösséget képeznek. – Napjainkban hogyan élnek, milyen körülmények között alkotnak ezek a festők Tanzániában? – Az a ház, amelyben a tingatinga festők dolgoznak, egy relatíve nagyobb épület, több kis szobával, ahol körben a fal mellett ülnek székeken, és az ölükbe véve a fa keretre kifeszített vászonra festenek. Reggel, kilenc körül bemennek a műterembe, mint egy munkahelyre, és délutánig dolgoznak. A biciklizománc lassan szárad, ezért először megfestik a hátteret, aztán félrerakják a képet, előveszik az előző munkát, ahol már megszáradt a háttér, és elindítják a motívumokat. Minden előrajzolás nélkül festenek, ahogy megszületik a kezükből az aktuális madármotívum vagy éppen elefánt, fokozatosan egyre gazdagabban díszítik a képeket. – Az imént úgy fogalmazott, hogy számukra ez egy munkahely. Érdekes, mennyire távol áll ez a megközelítés az európai művész-képtől. Az alkotók számára elsősorban megélhetési forrás a festészet? – Megélhetés a számukra, hiszen nagy családokat próbálnak eltartani a festészetükből, változó sikerrel... Mindenesetre az alkotásaik színességéből, könnyedségéből, és ahogy megismertem a festőket, az ő személyiségükből, emberi attitűdjükből is árad, hogy a hétköznapok szintjéről mégis el tudnak emelkedni: könnyedek, nyitottak, barátságosak és rendkívül összetartóak. Például, létezik egy alap a szövetségen belül, amit arra képeztek, hogy ha valakinek átmenetileg nem nagyon mennek a képei, akkor őt megsegíti a közösség arra az időre, amíg újra egyensúlyba nem kerül. – Meg lehet különböztetni valódi művészeket és csak a turisták számára érdekes festőket a tingatinga stílusban dolgozó alkotók között? Létezik egy hierarchia a szövetségen belüli és a rajta kívül álló festők között? – Igen, ez egy nagyon fontos differenciálás. A kiállítás tanzániai koordinátora, féltestvérem, Maria Sarungi Tsehai, aki kint él Dar-es-Salaamban és művészettel, kultúrával foglalkozik. Az ő és az én törekvésem az volt, hogy a tingatinga festők közül azoktól válogassunk, akik az eredeti csoporthoz és a gyökerekhez kapcsolódnak. Egyrészt vannak nagy öregek a szövetségen belül, akik Tingatinga tanítványai is voltak, s ma már ők is mestereknek számítanak, akiknek tanítványai az irányzaton belül egy középgenerációt képeznek. Valódi alkotóművészek, nemzetközileg jegyzett nagyon nagy tehetségek vannak közöttük. Rajtuk kívül még sokan vannak olyanok, akik a festőközösség házán kívül vagy az utcán festenek, köztük pedig nagyon sok a tömegtermelés formájában, kidolgozottság vagy minden előzetes felkészültség nélkül alkotó festő. Nyilván ha szerencséjük van, és egy turista nem ér rá elmélyedni a tanzániai művészetben, akkor összekapkod náluk néhány képet, aminek az értéke természetesen nem közelíti meg az eredeti forrásból származó tingatinga képek művészeti értékét. – Ön hogyan került kapcsolatba a tanzániai kultúrával és ezzel a művészeti irányzattal? – Az én egyik hazám Magyarország, törzsgyökeres szegedi vagyok, itt születtem és a mai napig itt élek. Erősen kötődöm a szegedi családomhoz, az itteni rokonaimhoz, a Klebersberg-telephez, Kiskunhalashoz. Nagyon fontos számomra az anyanyelvem is, és azt szoktam mondani, hogy talán én alapvetően inkább magyar módra gondolkozom, hiszen ebbe a kultúrába nőttem bele. De a másik hazám Tanzánia és felnőtt fejjel, mint kétgyerekes magyar asszony, kezdtem el kutatni, hogy a bőrszínemen, az édesapámmal és féltestvéreimmel való kapcsolaton kívül, vajon hol van bennem Afrika. Úgy éreztem, a táncban, a zenében, az éneklésben valahogy mintha más lennék, mintha csak szegedi lennék, de azért ebben nem voltam teljesen biztos. Aztán amikor kimentem először Tanzániába, azt fedeztem föl, hogy otthon éreztem magam, és ekkor nagyon megnyugodtam és ez a mai napig is tart. Az utolsó előtti, 2004-es látogatásom alkalmával már a gyerekeimmel együtt utaztam, és akkorra már egy hosszú önismereti munka folyamán, előkészültem arra, hogy be tudjam fogadni azt a kultúrát. Az álmaimban, azoknak a képeknek a motívumvilágában, amiket én festek magamnak, teljesen autodidaktaként, azokban a zenékben, amiket éneklek vagy szeretek, megtaláltam a kapcsolódásaimat. Azóta érzem magam összhangban, amióta mindkét kultúrához kapcsolódom, például a zenéken, vagy most a tingatinga képeken keresztül. - Mikor merült fel a szegedi tingatinga kiállítás ötlete? - A 2004-es megismerkedést követően, amikor találkoztam a festőkkel, és hazahoztam egy katalógust, tulajdonképpen hoztam egy döntést, úgy másfél-két évvel ezelőtt, hogy létrehozok Szegeden egy kiállítást, a húgom, mint kinti koordinátor segítségével. A REÖK-Palota nyitott volt erre a kezdeményezésre, és tavaly szeptemberben befogadta a tárlatot, kitűztük a dátumot, és én lelkes koordinátorként elkezdtem szervezni. Novemberben látta először a tingatinga anyagot kiállítás kurátora, Dr. Nagy Imre, művészettörténész, aki egyébként a Hódmezővásárhelyi Múzeum igazgatója. Szeretném kiemelni az ő szakmai elhivatottságát és nyitottságát: érzékenységgel és alapos szakmai tudással nyúlt hozzá a képekhez, ennek köszönhetően teljesen harmóniában érzem magát az irányzatot és a festők egymáshoz való kapcsolódását azzal, ahogyan ő elrendezte ezt a tárlatot. – Egy másik kultúrában való elmélyedés miként hatott az ön személyiségére, világlátására? - Talán nyitottabb vagyok, nem zavar annyira, ha két különböző valami határán kell rátekintenem az egyikre és a másikra. Talán alapvetően mintha nyitottabbá tenne ez a helyzet, hogy két dologhoz kapcsolódok egyszerre. Általában úgy vettem észre, nagyon foglalkoztat, hogy a dolgokat összekapcsoljam, és én ezt is erre vezetem vissza. Egyrészt felnőtt és gyermekpszichiáter vagyok, de úgy éreztem, hogy nekem olyan élményt adott gyermekkoromtól kezdve a művészet szemlélete vagy maga az alkotás, ami az én lelki egészségem az egyik alappillére. Így aztán művészetterapeuta lettem, tehát összekapcsoltam a művészetet a pszichiátriai szakmával. Azután pedig úgy éreztem, akkor tudok harmonikus életet élni, ha – bár nem ez a szakmám – de mégis egy alkotó közösséggel, ami a KIKOA társulat létrehozunk egy darabot, amely kicsit az én életemről szól. A „Luo, a herceglány meséje” című árny- és táncjáték tulajdonképp az én család- és élettörténetemet dolgozta fel: a mozgás és a fények domináltak az előadásban, illetve a két kultúra zenéje, szimbólumvilága jelent meg, de bábokat, bábtesteket is használtunk. Őszre tervezzük az új darab bemutatóját - amiben reményeink szerint a kultúrák és műfajok összhangja is szerepet kap - az emberi haragról szól, arról hogy hogyan lehet emberivé tenni, konstruktívan és nem pedig rombolóan megélni a haragot. Ebbe a munkába most szeretnénk szegedi kortárs képzőművészeket is bevonni, kicsit interaktívra tervezzük, de természetesen ebben is lesz dob és élőzene. - A tingatinga tárlat nyomán jelenleg egy tanzán-magyar művészeti együttműködés is születőben van. Milyen célokkal jött létre ez a kapcsolatfelvétel és ön milyen szerepet vállalt ebben? - Legutóbb kicsit a REÖK-Palota hivatalos kiküldetésében is jártam Tanzániában. A művészeti központ vezetősége írt egy levelet erről a kulturális együttműködési szándékról, amit én kijutattam és átadtam a festőszövetségnek, akik nagyon pozitívan reagáltak. Reményeim szerint az együttműködés a különböző művészeti irányzatok és kultúrák együtthatásáról szólna. Például, borzasztó kíváncsi vagyok rá, vajon hogyan fogadnák Tanzániában a szegedi kortárs művészek alkotásait. Jelenleg keresem a kapcsolatot azokkal a szegedi alkotókkal, akik nyitottak erre az együttműködésre. Szeretném ha láthatóvá válna az, hogy távoli kultúrák is tudnak inspirálólag hatni egymásra, és abban bízok hogy a művészek megtalálják majd a közös hangot egymással. Hiszek benne, hogy léteznek kultúrákon átívelő, közös szálaink, és a mélyben a gyökerek össze tudnak találkozni, elvégre közös a víz, amelyet felszívnak. Bartóknak volt egy olyan gondolata, hogy a kultúrák közti kapcsolat és összhang megvan, csak elég nyitottnak kell válnunk rá. Én is valami hasonlót éreztem, amikor úgy döntöttem, hogy elhozom ide ezeket a képeket, és volt egy olyan reményem, hogy ugyanazt az örömöt váltja majd ki a szegedi közönségből, amit belőlem. Semmi más célom nem volt, csak az, hogy az emberek örüljenek ennek a tárlatnak, és fantasztikus érzés, hogy ez most megvalósult. |
Lőtér - Közélet rovat
