|
Madagaszkárról a szavannára
Szerző: Jeszenszky Nóra | Feltöltve: 2008-11-17 | Megtekintve 1352 alkalommal. | Nyomtatás
Kevesen gondolták volna, hogy az első rész után az alkotók, akik többek között a Shrek-sorozattal rukkoltak elő, bevállalják a Madagaszkár folytatását, egyszerűen azért, mert, bár a rajzfilm nagyon sikeres volt, ezt elsősorban a zenéjének köszönhette, nem a történetének, így a folytatástól már nem nagyon lehetetett mit várni. Mégis – a baljós jelek ellenére – a Madagaszkár 2 egészen tisztességesen sikerült, jobban, mint az elődje. Az alkotás, mint minden rajzfilm, arra törekedett, hogy két célcsoport – a gyerek és a gyerekkel betérő felnőtt – igényeit is kielégítse, ez pedig egyértelműen sikerült. Amit a készítők igazán eltaláltak, az az, hogy milyen arányban adagolják az élvezeteket: a nem túlságosan bonyolult történet a gyerekek számára éppen megfelelő mennyiségű akciót tartalmaz, a humor, amelyet egy hatévesnek gyakran esélye sincs megérteni, pedig a felnőtteket köti le. A történet talán még így is kicsit vérszegény: az ismert négy főszereplő, Alex, az oroszlán, Marty, a zebra, Gloria, a víziló és Melman, a zsiráf hazaindulnak Madagaszkárról, de lezuhan a gépük, és Afrika szavannáin kötnek ki, ahol megismerik vadonban élő társaikat. Ott aztán, miközben meg kell birkózniuk a beilleszkedés örök problémáival – az oroszlánnak, mint az állatok királyának kellene megállnia a helyét, Marty az egyéniségét félti, a zsiráf és a víziló pedig szerelmi gondokkal küszködik –, még meg kell oldani azt a helyzetet is, hogy az emberek az állatok vízkészleteire fenik a fogukat. A szereplők karaktere határozottan fejlődött, ami szükségszerűen következik abból, hogy a szavanna állatállományának köszönhetően minden állatból hirtelen több lesz, így összehasonlítási alappal rendelkezik a szereplő is. Kifejezetten jól oldották meg azt is, hogy mind a négy főszereplőnek megvan a maga útja, ami többé-kevésbé összefügg egymással, de nem nyomja el a többiekét. Feltűnő azonban, hogy Alex történetében mennyi mindent átvettek az Oroszlánkirályból: itt is van oroszlán, aki vadászni tanítja a kölykét, oroszlán, aki a trónját szerezné vissza, és gonosz nagybácsi is, aki ezt megakadályozná. A legnagyobb probléma mégis inkább a mellékszereplőkkel van, akiknél legtöbbször az az ember érzése, hogy egyedül azért jelennek meg, hogy az alkotók elhúzzák a filmet, egy-két poént leszámítva gyakorlatilag semmiféle szerepük nincsen, nélkülük csak jobb lenne a történet. Az elsősorban felnőtteknek szóló humor egyértelműen jobb, mint az első rész poénjai voltak, nemcsak azért, mert illenek az adott cselekményhez, hanem azért is, mert ironikusan világítanak rá társadalmunk problémáira. A szóvicceket is hanyagolták, ez kifejezetten jót tett a filmnek, és vizuális elemekkel is színesítették a poénokat, így aki észrevette őket, felnőttként végig jól szórakozhatott. Rajzolás szempontjából nem kiemelkedő és semmi újdonságot nem hoz, a háttér néha elnagyolt, és a szereplők mozgásával (kivéve Alexét) is vannak problémák. De az éles vonalak, amelyeket az első rész után gyakran hibaként róttak fel az alkotóknak, ügyesen kiemelik a karakterek arcát, és lehetőséget biztosítanak arra, hogy a finoman ábrázolt vonásokkal az állatok könnyebben fejezhessenek ki érzelmeket. A zene az első részből megismert „Riszálom úgyis, úgyis” dallamát követi, ami ugyan elcsépelt, de kétségtelenül szórakoztató. Gyerekkel mindenképpen érdemes megnézni a filmet, felnőttként, egyedül, csak akkor, ha egy kicsit szórakozni vágyunk, és néhány komoly, de agyonbeszélt problémán kívül semmi kedvünk sincs bármin is mélyebben elgondolkodni. |
Lőtér - Közélet rovat
