|
Sajtóvadászat
Szerző: Tóth Gábor | Feltöltve: 2006-03-23 | Megtekintve 1547 alkalommal. | Nyomtatás
Ha március 15-én akad egy olyan pillanatunk, amikor egyetlen párt sem talál meg bennünket átpolitizált, aktualizált ünnepi agymenéseivel, pártprogramok, -prospektusok helyett akár kezünkbe vehetjük a 12 pontot is, 1848 követeléseinek manifesztumát. Figyeljük meg alaposan, mit kívánt a magyar nemzet százötven éve, március idusán – s gondolkodjunk el azon, mi valósult meg ebből jelenkorunkig. Én speciel mindjárt az első pontnál elakadok. „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését” – szólt a Márciusi Ifjak követelése. Vajon teljesült kívánalmuk? Beszélhetünk-e ma Magyarországon sajtószabadságról? Előre kell bocsátanom, számomra egy sajtótermék akkor szabad, ha megengedheti magának, hogy független legyen. Vagyis nem kényszerül arra, hogy egy párt, egy személy, egy ideológia miatt elvtelen kompromisszumot kössön a hatalommal. Tehát: leírhat-e ma egy publicista bármit, amit nemcsak valódinak, igaznak is gondol? Nem kell-e tartania semmilyen retorziótól, nem szabja meg neki senki, mit vethet papírra? Sommás válaszomat Markos-Nádas klasszikus poénját ideapplikálva adom meg: „Azt mondasz, amit akarsz. Csak előtte kérdezd meg, mit akarsz”. Nincs tehát a szó szoros értelmében vett cenzúra, helyét azonban átvette az öncenzúra. Vagyis egy újságírónak tudnia kell, mit írhat le „büntetlenül”, mennyit engednek meg a lap tulajdonosai, meddig mehet el a kritikájában, meddig áshat oknyomozó riportjaiban, kik a magyar közélet szent tehenei. Sőt, Kóczián Péter, ex-hírtévés esetéből kiindulva mondhatjuk, már a vágással is óvatosan kell bánni. Vegyük a fenti gondolatok igazolásához Debreczeni József példáját. A politológus-publicistát, aki az MDF 1989-es alakulásában is szerepet játszott, sokáig a jobboldali értelmiség prominensének számítottuk (persze egy politológus elméletileg független és objektív, de ma már nyilvánvaló, minden politikai oldalnak megvannak az „udvari” elemzői, sőt, közvélemény-kutatói). Aztán történt valami. Az Orbán Viktorról korábban monográfiát író Debreczeni egyre élesebb kritikával illette az ellenzék vezérét. Bírálta szerinte populistává váló retorikáját, s a hatalomért mindenre képes személyiségnek állította be, olyan politikusnak, aki méltatlanná vált a jobboldal, az Antall József-i örökség képviseletére. Kevés egykori MDF-képviselő publikál a 168 Órában (ez egyébként szintén komoly hiányosság), neki ez is megadatott. Aztán – ahogy az lenni szokott – valahonnan felbukkantak bizonyos iratok. A Havaria Press ugyanis közzétette, a birtokába került dokumentumok szerint Debreczenit a 80-as évek elején beszervezte a III/II-es, hírszerzéssel és kémelhárítással foglalkozó csoportfőnökség – mégpedig azért, mert magyar-történelem szakos tanárként „tanítványaival meg nem engedhető intim kapcsolatot létesített”. Sőt, az MDF alapításában is az állambiztonsági szervek utasítására vett részt – oly nagy sikerrel, hogy 1990 elején főhadnaggyá léptették elő, tartótisztjét pedig alezredessé. Nyilvánvaló volt, ha ez igaz, Debreczeni publicistaként halott. Ő, aki folyamatosan erkölcsi alapon bírálta az ellenzék vezérét, ezzel elveszítheti hitelét. Ezért természetesen azonnal cáfolt és védekezett, mondván, ORTT-tagként átesett egy állambiztonsági átvilágításon. Ennek az érvelésnek pusztán az volt a gyenge pontja, hogy az említett átvilágítás csak a III/III-as iratokra terjedt ki, a hírszerzésre-kémelhárításra nem. Védelmére azonban néhány nap múlva előállt Berente Károly nyugdíjas rendőr alezredes, akit a hírügynökség Debreczeni tartótisztjeként nevezett meg, s kijelentette, a politológus soha nem dolgozott a keze alatt, nem írt jelentést senkiről. Ezt első kézből tudja, hiszen ő magának kellett volna beszerveznie ellenkező esetben. Egyelőre ennyit tudunk. A publicista a Fideszt és annak politikai revolverezését sejti a háttérben. Vádját nyilván ő sem tudja mivel bizonyítani. Érvelését viszont erősíti, hogy a Havaria mindmáig nem állt elő a bizonyítékaival. Azokkal a dokumentumokkal, amelyekhez hasonlóak 1990 óta időről időre folyamatosan felbukkannak a magyar közéletben, ráadásul dramaturgia szerint, pontosan időzítve. Tudjuk, a rendszerváltás idején platószámra hordtak el iratokat a Belügyminisztérium épületeiből. Szemezgettek, válogattak a kendermagban. Ez pedig máig rettegést és a bizonytalanságot szül a magyar közbeszédben. Így a sajtóban is. Pedig – és itt újfent Debreczenit kell felhoznom példaként – egy másik közelmúltbeli esemény precedenst teremthetne arra, hogy létrejöjjön egy független, pusztán szakmaiságának lekötelezett újságíróréteg. Debreczenit ugyanis a nemzeti ünnepen Bozóki András kulturális miniszter a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntette volna ki, ám ezt a publicista – számomra példamutató módon – a következő indoklással utasította vissza: „Írásaimban, interjúkban régóta erős kritikával illetem az ellenzék vezérét és annak politikáját. Ezt mostanában, a választások előtt különösen határozottan és élesen teszem. Ráadásul Gyurcsány Ferenc miniszterelnök politikai életrajzán dolgozom, a kötet a választások után, a könyvhéten fog megjelenni. E helyzetben ez a kitüntetés kínos látszatot keltene.” (...) „Rontaná írásaim hitelét. Márpedig a publicista legféltettebb kincse, ha tetszik, egyetlen fegyvere: az írásaiban megjelenő szavahihetőség”. Utolsó mondatát minden újságírónak kőtáblába vésve kellene tartania az íróasztalán. Továbbmegyek, a laptulajdonosoknak is ugyanezt javallanám. S ez esetben nem lenne több Teller-levél, Nomentana-irat és nem a botrány-cáfolat-helyreigazítás mágikus háromszöge határozná meg a sajtó mindennapjait. De amíg mindez így marad, azt gondolnám, ha más nem is fontolja meg e szavakat, legalább Debreczeni hű marad hozzájuk. Ám sajnos nem ezt tapasztaltam. A Magyar Televízió Lapozó című műsorát vezető Debreczeni ugyanis a Népszabadság egyik hétvégi számában éles hangú publicisztikában támadta Orbán Viktort. „Ha megnyeri a választásokat, a rendszerváltással született magyar parlamentáris rendszer helyén egy korrupt, hazug, paternalista félbalkáni rendszer fog kiépülni”. Ezt bármelyik „mezei” politológus nyugodt szívvel megteheti. Csakhogy a Magyar Nemzet rávilágított, hogy az MTV Közszolgálati Műsor-szolgáltatási Szabályzata szerint „Az MTV Rt. munkatársai nem lehetnek pártokhoz kapcsolódó politikai sajtótermék szerkesztői, publikációikban nem veszélyeztethetik az MTV Rt. pártatlan megítélését.” Vagyis az etikai kódex – szerintem nagyon helyesen – szigorúan elítéli és tiltja, hogy a televízió által bármely módon foglalkoztatott szerkesztő, illetve műsorvezető nyílt politikai állásfoglalásával veszélyeztesse az intézmény függetlenségének látszatát. Amely jelen esetben valóban sérült, hiszen nehéz elképzelni, hogy a hétvégén még hevesen kritikus Debreczeni szerdára, a műsor idejére kiegyensúlyozott, közszolgálati kívánalmaknak megfelelő hangnemben képes nyilatkozni az ellenzék vezéréről. S hogyan vágja át a gordiuszi csomót az MTV vezetése? Úgy, hogy kijelenti, Debreczeninek semmilyen retorziótól nem kell tartania, mivel „nem műsorvezetője, (…) hanem résztvevője” a műsornak, a másik két meghívott szakértőhöz hasonlóan. Tisztelettel kérdezem, ha nem ő a Lapozó műsorvezetője, akkor ki? S akkor miért kap négyszer akkora honoráriumot, mint beszélgetőtársai? Az MTV legalább a saját szabályzatát komolyan vehetné. Persze ha így tett volna, nem nézi tétlenül, hogy Verebes István évekig poénkodjon a Heti Hetesben, miközben szombatonként a közszolgálati televízió foteljében ülve kíséreljen meg a korábban általa kifigurázott személyekkel „gyorsan, pontosan és hitelesen” beszélgetni. Kollégája, Pallagi Ferenc pedig a mai napig lehet úgy a Nap-Kelte egyik műsorvezetője, hogy közben a legnagyobb példányszámú magyar bulvárlap, a Blikk főszerkesztője. Ha Petőfiék szembesülnének a mai állapotokkal, ismét a Nemzeti Múzeum lépcsőjén harsognák a 12 pont első sorait. Egyelőre ugyanis – sajnos nem csupán a kampány miatt – nem látok esélyt a független, szabad sajtó létrejöttére. Ebben a tekintetben tehát igaz: rosszabbul élünk, mint százötvennyolc éve. |
Lőtér - Közélet rovat
